Dél-Kelet Ázsia - Tizedik bejegyzés
Hanoiig volt megtervezve részletesebben az utunk, úgy voltam vele a Vietnami két hét megállóin majd menet közben agyalunk, aktuális kedv alapján. Kiírtam pár várost, és nevezetességet korábban, de csak nagyon jegyzetesen. Első megállónak egy Ninh Binh elnevezésű települést választottunk. Nyugis, vidéki város, gondoltuk majd bérlünk kerékpárt és körbetekerjük a rizsaföldeket, meglátogatjuk a környező falvakat, esetleg hajókázunk az ottani hegyek közt. Ez is történt szó szerint, annyi extrával hogy egy hatalmas pagoda komplexumot is meglátogattunk.
Két óra alatt tettük meg a száz kilométert, ami itteni mértékkel nem is olyan rossz. Laosz óta a 30 km/órás átlagsebességhez voltunk szokva. Út közben egy pihenőhelyen másik buszra ültettek párunkat, mert amivel elindultunk, egy szervezett napos túrára indult. Az eredeti terv szerint minket ledobtak volna a városközpontban, de késésből indultak, így nem tudták megtenni ezt a kitérőt, át kellett hogy passzoljanak. Picit bántam, mert egy dán hölggyel addig jót beszélgettem. Mivel ketten utazunk Endrével, ritkább hogy kapunk "barát-adagot" a buszjegy mellé, főleg egymással diskurálunk. Kevésbé nyitott ilyen helyzetben az ember idegenek társaságára. Nem mintha az a cseverésző fajta lennék mikor egyedül utazom. Általában könyvbe temetkezem vagy zenét hallgatok. De hébe-hóba jól esik eszmét cserélni egy másik utazóval, még akkor is ha a beszélgetések kezdetét akár sablonból is be lehetne szúrni. "Mikor érkeztél ázsiába? Hogy tetszik? Először vagy itt? Mi az útvonalad? Miket láttál, mit gondoltál róluk? Ó, persze, pontosan értem miről beszélsz! Melyik országból jöttél? Á, igen, hallottam hogy az nagyon szép./Jártam már ott, gyönyörű hely. Igen, az időjárás teljesen más, mint itt ha...ha...ha...."
A szállásunkon a recepcióst nem hozta zavarba a tény hogy semmit nem beszél angolul. Mikor el akart mondani valamit, fogta az okos telefonját, bepötyögte a fordító programba és megmutatta. Ha sehogy nem tudtuk elmutogatni mit akarunk, nekünk kellett beírni. Mikor biciklit kértünk tőle, és nem volt elég, teljesen magába fordult szegény, annyira lelkiismeretes. Fél órával később aztán mosolyogva jött oda hogy sikerült intéznie mégis. Nem sokkal később megállt egy kocsi a hotel előtt, és kiszedtek belőle két bringát.
A helyi gyerekek nagy mosollyal, hangosan köszöntek, ahogy végigbicikliztünk a falvakon, de a felnőttek is jól megbámultak. Vidéken kevésbé vannak hozzászokva a fehér arcokhoz. A Bai Dinh pagodánál egy apuka leállított és megkért pózoljak a kisfiával egy kép erejéig. India óta nem éreztem magam ekkora szupersztárnak, és itt legalább nem kértek meg különféle pózok felvételére.
Viszont picit illúzióromboló volt látni a vérvörös alapú, sarló-kalapácsos propaganda plakátokat mindenfelé. Elég erősen szekularizált állam Vietnam, a vallásos építmények mára már főként turista látványosságként funkcionálnak. Kína befolyása érezhető mind politikailag, mind kulturálisan. Az ország történelmét a miénkhez hasonló szerencsétlenség hatja át, ők is voltak már basz*gatva jobbról-balról. Még jó hogy mostanra mind szabadok vagyunk, mint a madár... Csak hogy visszatérjek a sarló-kalapácsra, Vietnam szerte árulják pólóra nyomva. És ha ez nem lenne elég, láttam nyugati turistákon többször. Tőlük gondolom egy áldozat ükunokája sem követel kártérítést. Az a kérdés merült fel bennem, vajon felvehetnék e horogkeresztes pólót nyilvános helyen? Nem mintha szeretnék, de ha már ennyire trendi manapság a tömeggyilkossághoz vezető eszmék villogtatása, akkor jogomban áll, nem? Hol itt az egyenlőség? Azt hiszem picit elkalandoztam.
Igazából csak annyit akartam mondani, hogy Ninh Binh, és környéke szép, és nyugodt volt. Íme pár kép.
