West Highland Way
96 mérföld, azaz 156 kilométer a skót felföldön. Méghozzá gyalog. Ezt jelenti a bejegyzés címe. Ami persze nem igaz, hisz a szó szerinti fordítás "Nyugat Felföld Út".
Már majd egy éve talpaltuk végig az ösvényt. Nem az én fejemből pattant ki az ötlet. Hat fős csapatunk egyik tagja, Tamás szervezte le utunk. A gyönyörű képek is neki köszönhetőek. Én csak "pofázok".
A WHW 7 napos útiterve:
1. nap: Milngavie - Drymen - 19 km
2. nap: Drymen - Rowerdannan - 22.5 km
3. nap: Rowerdannan - Inverarnan - 22.5 km
4. nap: Inverarnan - Tyndrum - 21 km
5. nap: Tyndrum - Kingshouse - 30 km
6. nap: Kingshouse - Kinlochleven - 14.5 km
7. nap: Kinlochleven - Fort William - 24 km
Vendégházak, és kempingek végig rendelkezésre állnak. Akik olyan vadul élnek, mint mi (ironikus felhang) azok vad kempingezhetnek is az úton. Pontosabban mellette. Mi két éjszaka tettünk így. Többi éjjel sima kemping. Kivéve egyet, mikor faház.
Glasgowban kezdtünk. Az egyesült királyság harmadik legnépesebb, Skócia nem fő, de legnagyobb városa. Az autentikus helyi kultúra részeként megtapasztalhattuk a belvárosban lézengő részegek tántorgását. Fényes nappal, még a jól öltözött, módos középkorúak közt is akadt totálisan lealjasodott.
Ennek ellenére - vagy pont ezért, ki tudja - tetszett a város hangulata. Nem mintha pontosan meg tudnám ítélni, hisz csak fél napot töltöttünk ott. De az határozottan jó volt.
A szálláson ittunk sört, kellemes beszélgettünk, és készültünk a másnapi indulásra.
Korán reggel, vonattal érkeztünk Milngaive-be. Elkattintottuk a fent látható csoportképet, majd nyomás előre.
Az első nap zökkenőmentesen telt. Az idő szép, a terep csak mérsékelten emelkedett, de azért látványos. Egy hosszabb, és több rövid pihenő után, út menti erdőben vad kempingeztünk.
Legfelemelőbb túrakellékünk a "Szarlapát" névre hallgatott, de valójában latrina ásó volt. Tamás biztosította, ahogy a fazekat is a főzéshez. Mert hát ahhoz hogy használhassuk az ásót, előbb enni kell. Olcsó anyagcsere poén.
A tüzet is ő csiholta esténként. Most hogy belegondolok ő volt a feje hat férfiből álló nukleáris családunknak. Na jó, nálam meg volt hordozható kemping tűzhely. Lehet hogy ezzel nem kéne dicsekedni, csak mélyebbre ásom magam a szarlapáttal.
A patakban mosakodásban az a legjobb hogy leírhatom hogy patakban mosakodtam. Egyébként nem annyira kényelmes. Inkább nevezném hangulatosnak. Az erdőben csapod magadra a hideg vizet, és dörzsölöd a hónod alját. Közben csicseregnek a madarak, a levegő pedig harmatos.
Ezzel kezdtük a második napot. Indulás után hamar fizikális, és mentális mélyponthoz érkeztünk. Az út ellentmondást nem tűrő emelkedése okozta mindezt.
Többünk hátára húsz kiló fölötti súly nehézkedett, az enyémen viszonylagosan kevés. Tizenöt alatt tartottam, de így is kakálás közeli élményben volt részem, ahogy sétáltam fel a hegyre. A csúcson fogadó látvány kompenzált, már láttuk a Loch Lomondot. Káprázatos a skót felföld, annyi szent. A hegy nevét elfelejtettem, bár nem vagyok benne biztos hogy valaha is tudtam.
A Loch Lomond partján kempingeztünk.
A csapatunkból kettőnket annyira megviselt az előző napi hegy, hogy igénybe vették a skótok csomagszállító szolgáltatását. Megadod a szállások nevét, ők pedig elszállítják a hátitáskád az állomások közt. Két táska mellett a három sátrat is elvitettük, így mindenkiről lekerült valamennyi teher.
A következő nap bizonyította hogy mindig van lejjebb. Ezt azzal együtt jelenteném ki hogy a táj most is odatette magát. Mindent beleadott a tó. Erdők, virágok, víz mögül kimagasló hegyek - lehengerlő tájleírás - de a hepe-hupás, gyökeres ösvény egy bizonyos kilométerszám után kezdett láb és idegtépő lenni.
Még abban a közhelyben is részünk volt mikor egy rossz szakasz után azt hiszi az ember már vége, és fellélegezhet, csak hogy szembesüljön a ténnyel hogy itt bizony még jön pár kilométernyi emelkedő-lejtő.
"Ha lenne elég pénzem hívtam volna egy helikoptert hogy vigyen haza." Hangzott el egyikünk szájából mikor megérkeztünk a kempingbe. Áldásként jött a meleg zuhany (A társaság öt/hatodának...). Emellett találtunk ott kisboltot, és egy piszok hangulatos pubot. Este meg is vacsoráztunk a kőépületben.
Talán átlendültünk a mélyponton a negyedik napra. Völgyeken keresztül, viszonylag könnyű terepen kutyagoltunk el a Tyndrumi szállásig. Út közben megcsodálhattuk a Ben More, és a Ben Lui csúcsait. Sajnos nem volt idő felmászni rájuk.
Faházakban szálltunk meg. Két viskóban és egy kúp alakú "hobbit házban" kettesével. A közös konyhában megettük a jól megérdemelt babot. Mellé készítettünk csirkemellet. Aranyáron jutottunk húshoz a helyi közértben.
Itt leírnám milyen élelmet érdemes vinni egy ilyen túrára: proteinben, és szénhidrátban gazdag elemózsiákat. Ha gyümölcs, akkor banán. Jöhet a tábla csoki, a bab konzerv, a szardínia, mogyoró, kesudió, zab, és ha van rá mód: HÚS!
Jóval változatosabbnak bizonyult a táj, mint azt korábban gondoltam volna. Az első négy nap zöld mezőkön, kék tó mellett, és színes völgyeken keresztül vitt át. Csak az ötödik nap közepén értük el a klasszikus felföldet. A kopár, tekintélyt parancsoló hegyeket. Személyes kedvencem az élet jelét alig produkáló, szürke vidék. Ugyan embert próbáló volt eljutni a Kings House hotelig, de mindenképp megérte a grandiózus táj miatt. Az épület mellett csordogáló patak mentén vertünk sátrat.
Másnap ködbe burkolt hegycsúcsokra ébredtünk. Kifejezetten felemelő látvány. Az ember kevésbé bánja hogy visszatért az eszmélete. Talán még azzal sem lett volna gondom, ha birkákat kellett volna terelni egész nap.
A hotel parkolójában őzek legelésztek. Összepakoltuk a sátrakat, beültünk a király házába egy kávéra, majd nekiindultunk. Akadt bennünk némi aggodalom az előttünk álló Devil's Staircase (az ördög feljárója) miatt. Egyikünk térde már szinte teljesen beadta a kulcsot. A tulajdonosa zombiként vonszolta magát vele.
Végül fellélegezhettünk, mert bár könnyűnek nem nevezném, de olyan hű-de-nehéznek sem. Sima szakasz volt, valljuk be.
Kinlochleven kisvárosra emlékeztetett az Alpokban. Nem egy meghatározott kisvárosra. Csak általánosított képre, ami az Alpokban található kisvárosok említésekor jelenik meg előttem. Vízesés, hegy, meg ilyenek. Gondolom most úgy érzed mintha odarepítettelek volna. Az írott szó varázsa.
Sátor verés, és egy zuhany után étkeztünk a helyi fish and chipsezőben. Vettünk cidert a közértben. A kempingben elfogyasztottuk. Mindezek után aludtunk.
Lassan ott tartottunk, hogy megcsináltuk. Mennyi élménnyel gazdagodtunk, mennyi akadályt leküzdöttünk. A beszámoló alapján annyira nem sokat. De ugyebár ez csak egy rövid szösszenet. A valóságban lezajlott jellemépítő kalandunkat nem lehet holmi blogbejegyzés soraival visszaadni. Az ilyesmit át kell élni. Azt hiszem itt kezdenék el az útitársaim tompa tárgyakkal ütni a koponyám.
Az "Egyesült" Királyság legmagasabb hegye mentén érkeztünk meg Fort Williambe. A Ben Nevis 1345 méterével viszonylagosan alacsony csúcsnak számít, de mikor az ember ott áll mellette, nem érzi kicsinek. A vele szomszédos domborzaton kellett átkelnünk a város felé, tehát tökéletes volt a rálátás Mel Gibson Rettenthetetlenjének egyik forgatási helyszínére. Ugyanis az ausztrál ott szaladgált a Ben Nevisen a skót William Wallaceként, fenekét az angolok felé villantva. Edward király fikcionális változata szerint Skóciával csak az a gond hogy túl sok ott a skót. Vitatkoznék az álláspontjával, számomra kedves nép benyomását keltették. Tudnám hogyan jutott el idáig ez a gondolatmenet.
Pár kilométer állt még előttünk, mire tengerszintre értünk. A térdét már alig érző csapattagunk földre rogyott mikor megálltunk pihenni a külvárosban. Ezen mindannyian jót kacagtunk. Milyen jó is mások nyomorán derülni. Azért büszkék voltunk rá. Majd negyven kilométer szétcseszett térddel a felföldön, nem kis teljesítmény.
A főutcáról nyíló kis téren találtuk az ösvény hivatalos végét. El is kattant egy csoportkép. Az idő még mindig tökéletes, csodával határos hogy nem kapott el durvább eső. Szinte végig sütött ránk a nap, de a ritka beborulások alkalmával is csak enyhe csepergést kaptunk.
Vásároltunk élelmet, majd hosszabb tanakodás, és eszetlenkedés után visszataxiztunk a Ben Nevis lábánál fekvő kempingbe aludni. Másnap Fort Williamből Edinburgh-ba buszoztunk, ahol pedig végérvényesen lezárult a skót túránk.
Hogy megérte e végiggyalogolni a West Highland Wayt? Természetesen. Nem véletlenül tartják számon a világ egyik legszebb gyalogtúrái közt. Mert az.
