Menekülés New Yorkból
Az utasok száma nagyjából húsz százalékkal haladta meg a busz maximum kapacitását. Egy szardíniás dobozban kellemesebben éreztem volna magam. Ostoba hasonlat, elvégre nem férek be egy szardíniás dobozba, így azt sem tudhatom milyen érzés ott lenni.
Negyvenöt perces út a kaotikus New Yorki forgalomban, rengeteg megállóval.
Kiszúrtam egy férfit a busz elejében. Csupán azért, mert úgy éreztem akadnak gondok a lelki világával, habár ekkor még semmilyen szembetűnő jel nem utalt erre. Ápolt, középkorú fekete férfi, farmerben és kapucnis pulcsiban. Talán a pszichopata könnyebben kiszúrja a pszichopatát, ezért vettem észre a tébolyt a tekintetében.
Enyhébb hőbörgéssel kezdődött, főként a sofőr vezetési stílusával kapcsolatban. Ahogy haladtunk megállóról megállóra, egyre hangosabban szólalt fel, és egyre dühösebben. Az összes utas keserű elégedetlenségének kollektív szócsöve. A végállomáshoz közel már szabályosan üvöltött: "Baszni erre az egészre, minden egy rakás szar! Rohadjon meg mindenki!" Közben fel alá nyomta magát a szerencsétlen utasok közt.
Körbenéztem a többiek hogyan reagálnak. Rutinos helyiek, nulla reakció, csak lesütött fejjel úgy tettek, mintha kellemes jazz muzsika szólna a telitorokból üvöltés helyett. Követtük a példájukat.
Három, főként természetben töltött hét után kifejezetten rosszul esett New Yorkban lenni. Betondzsungel, embertömeg, szintetikus káosz. Beverekedtük magunkat a központba, és letettük a táskánkat egy kis üzletben, ahol cipőfényezést is vállalnak. Öltönyös férfiak makkos lábbelijét súrolta egy alacsony ázsiai férfi, míg egy másik, idősebb ázsiai férfi átvette a táskáinkat megőrzésre.
Menedékként beültünk egy kávézóba, mert kezdett leépíteni ez a nagyvárosi disztópia. Kifizettem a 12 dollárt (4 300 HUF) egy kis cappuccino és egy kis forró csokiért, majd beleroskadtam a székbe. Később felkeltem elkérni a wifi jelszót, mire a korábban fültől fülig mosolygó pultos hölgy immár elképesztően lekezelő stílusban azt felelte, hogy nincs wifi. Úgy tűnik csak addig kell kedvesnek maradni, amíg van esély a borravalóra.
Semmiféle átláthatóság nincs Amerikában azzal kapcsolatban, hogy mennyit fogsz fizetni valamiért, mert az adó nincs benne a feltüntetett árban, és csak Isten tudja hogy mi alapján határozzák meg a pontos százalékot. Aztán ott van a borravaló, amit enyhén szólva etikátlan úton módon próbálnak bevasalni minden egyes tranzakció után. Fizetés alatt a képedbe nyomnak egy 160 centiméter átmérőjű tabletet, amin neked kell kiválasztanod az extra összeget, miközben az alkalmazott bámul. New Yorkban jelenleg 18% a minimum, amit kiválaszthatsz. Ez nem csak éttermekben van így, hanem sima kávézókban, bárokban, és manapság már kisebb élelmiszer boltokban is. Egy étteremben vagy bárban meg is szólnak, ha nem tejelsz, de akár utánad is mehetnek ha csak annyit fizettél, ami fel volt tűntetve az étel-itallapon (plusz adó).
Tehát ha összeadod a fejedben, hogy mennyi lesz a cech az ebéd végén, arra még dobj rá úgy 30-40 százalékot, és meg is lesz a végösszeg.
Persze New Yorkban drága az élet, és sok alkalmazott a borravalóra van utalva, amit megértek, de ha ilyen módszerekhez folyamodnak a behajtásához, akkor valami nyilvánvalóan bűzlik Dániában.
Talán van összefüggés e között a pénzhajhász, státuszmegszállott kultúra, és a között hogy sorra bolondulnak meg itt az emberek.
Central Park, a város oázisa. Letelepedtünk egy padra és fél óráig utcazenész szaxofonozását hallgattuk. Nem vagyok oda ezért a hangszerért, de szépen játszott az ürge, meg kell hagyni. Később áttelepedtünk a park egy másik felén lévő padjára, minek közelében fiatal jazz trio játszott. Diákok lehettek. Nagybőgő, dob, trombita. A drapp bokanadrág, hózentróger és pödört bajusz jelezte, hogy igazi művészekkel van dolgunk. Nem voltak rosszak. Nem is voltak annyira jók. Eldöntöttem, mint objektív bíráló.
A harmadik, tó melletti padon odajött hozzánk egy buddhista szerzetesnek öltözött, kopasz férfi. Kezünkre tett egy-egy füzért, adott két kis buddha nyakláncot, majd természetesen legombolt rólunk egy kis pénzt. Azt mondtam magamnak, hogy biztosan jó célra fordítja majd, de belül tudtam, hogy felváltja majd egydollárosokba, és irány a legközelebbi sztriptíz bár.
Ez alkalommal Queensben szálltunk meg. Azon belül Flushingban, ami a város legnagyobb kínai negyede. Nem igazán volt arra utaló jel, hogy még Amerikában vagyunk. Mintha a magasvasút átszáguldott volna a földgolyó másik oldalára. Kínai feliratok, kínai arcok, kínai hotelban kínai alkalmazottak.
Utolsó esténken egy shanghai stílusú étteremben úri lakomát vettünk magunkhoz. Az egyik legjobb kínai kaja, amit valaha ettem. Legalábbis ez a benyomás maradt meg bennem róla.
Másnap felszálltunk a bejegyzés elején említett, tömött buszra. Transzfer a reptéri magasvasútra. Repülő Londonba. Vonat haza.
Snake Plissken.
