Dél-Kelet Ázsia - Negyedik bejegyzés
Phu Chi Fa (kiejtés: Phúúú Csíííí Fááááá) volt a hely neve. Csiangrajtól kilencvenhat kilométerre a Laoszi határ mentén húzódik ez a hegy. A legmagasabb pontja már át is lóg a túloldalra. Nyugati turisták közt viszonylag ismeretlen, főként thai, és kínai utazók lepik el minden napfelkeltekor hogy lássák a körülötte fekvő köd fedte csúcsokat, a felkelő nap színkavalkádjában. Utunk egyik legnagyobb attrakciója, mégis majdnem kimaradt, mivel elég borsos az útiköltség. Robogóval olcsó lett volna, de sajnos a szervezetünk még mindig nem termel elég tesztoszteront. Rövid hezitálás után aztán úgy döntöttünk hogy nem szabad kihagyni.
Hét vagy nyolc különböző helyen érdeklődtük meg az árat. Elég nagy intervallumot fedtek le az ajánlatok pontosan ugyanazért a szolgáltatásért. Egy fuvart akartunk oda-vissza, ennyi az egész. Négy helyen nem beszéltek angolul, csak odaadták a telefont amibe egy random ember bemutatkozás nélkül belemondta mennyibe kerül. Egy újabb irodában megkérdeztem mennyi, azt mondta hogy van kocsijuk, vártam az árat, de csak annyit mondott "You die." Nem nagyon tudok belekötni az állításba, csak ebből még nem derül ki mennyibe kerül. Kiköpött egy árat, túl magas volt, úgyhogy eljöttünk. Endre szerint azt mondta "You drive." Aminek valóban több értelme lenne. Végül megtaláltuk a nyertest. Sikerült lealkudnunk 2500-ról, 2300 thai bahtra (19ezer forint). Nem vészes kétszáz kilométerért úgy hogy csak ketten megyünk, hajnali háromkor szed fel, és a helyszínen majd négy órát vár ránk a sofőr.
Az éjszaka kellős közepén meg is érkezett a fiatal pilóta a gépjárművel. Ázsiaihoz képest nagyon körültekintően vezetett. Egyszer sem gondolkodtam el vajon szörnyethalok e majd, vagy csak szilánkosra törik a koponyám, mikor egy őrült előzésnél frontálisan belénk csapódik a szembe jövő kamion.
A csúcstól pár száz méterre egy parkolóban tett ki minket. Még háromnegyed óra volt a napfelkeltéig. A süvítő szél ezernégyszáz méteren még a trópuson sem túl meleg. Szépen összegyűlt a tömeg. Mivel nagyrészt ázsiaiakból állt, nem volt hiány turhafelszívásból, nyávogó ordibálásból, és telefonból zenét üvöltetésből. Ami picit meglepett hogy nagyon fiatal - sok esetben három-négy éves - gyerekeket küldtek ki a helyi falvakból népi díszöltözékben pénzért táncolni és énekelni. Thaiföldön nem tapasztaltam még ilyet. Pont ezelőtt olvastam egy thai non-profit szervezet felhívását arról bármilyen nehéz is, ne adjunk pénzt ilyen helyzetben a gyerekeknek. Annyira azért nem volt nehéz. De viccet félretéve, az ilyen jelenségek visszahúzzák a valóságba az embert.
Viszont Phu Chi Fa így is mindenképp az út egyik csúcspontja lesz, afelől semmi kétségem. Az ott töltött idő egy pillanatnak tűnt, hála a szinte verhetetlen látványnak. "Nincs olyan fényképezőgép ami visszaadhatná ezt a csodát." Mondhatnám, de csak idézőjellel vagyok képes legépelni ezt a közhelyet. Még így is fáj egy picit.
