Dél-Kelet Ázsia - Hatodik bejegyzés

Két napot hajókáztunk a Mekongon mire megérkeztünk Luang Prabangba (Már Laosz). Egy pillanatra megfordult a fejünkben hogy utazási ügynökséggel szerveztetjük le ezt a túrát még Thaiföldön, annyira nyomták az arcunkba mindenhol, de aztán úgy voltunk vele menni fog ez magunktól is. Majd pont minket fognak terelgetni? A két renegát utazót? A dzsungel edzette hímeket nem lehet visszafogni, mennek ők árkon-bokron át, esztelenül vágva maguk előtt az ösvényt, ha kell. Minket nem fog irányítani az emberi gyarlóság, bármennyire csábítson a kényelem utáni vágy, mi írjuk a törvényeket, nem követjük őket! Miket nem képes leírni az ember fapofával. Természetesen azért mentünk magunktól, mert majdnem fele annyiba került, mint az ügynökséggel.

Hajnal ötkor elindultunk a szállásról, negyven percre volt a buszállomás gyalog. Felszálltunk egy ezerkilencszázötvenkettőből megmaradt piros buszra a Chiang Khongi határátkelő felé. Két és fél óra harminckilométerperórás döcögés után átszálltunk egy tuktukra, ami elvitt a thai határhoz. Onnan egy rövid buszút a Laoszi oldalra a „barátság hídon” át. – Thaiföldöt és Laoszt majdnem végig a Mekong választja el egymástól. - Váltottunk Laoszi pénzt (Kip), gyorsan kitöltöttük a vízum kérelmet, befizettük a díjat és mentünk is tovább. Nem kérdeztek semmit, csak pénzbeszedés történt. Valamiért a dollárt preferálták, Thai, vagy Laoszi valutában drágábbra jött ki az összeg. Ezek után már csak egy húsz perces tuktuk út választott el a kikötőtől. Laoszban rögtön érződött a Franciák korábbi tevékenykedésre. A thai baloldali közlekedés – náluk ugye az angolok rakoncátlankodtak - átváltott jobb oldalira, és majd minden útszéli árusnál volt baguette, és croissant. 

Miután megvettük a jegyet a hajóra, büszkén hátba veregettük magunkat, mivel tényleg fele annyira jött ki mint az előre megszervezett túra, és annyira még kényelmetlen sem volt. El is fogyasztottunk egy csirkés baguette szendvicset diadalittasan.

Ezt a két napos lassú hajóutat nem sok helyi választja, így a százhúsz utasból legalább száz turista volt. Némelyikük létezése picit irritált. Főként egy fiatal német társaságé, élen a hátrafordított baseball sapkás ripacsgyerekkel, akinek színpadias tetszelgése még a hajó végéből is képes volt gyűlöletet generálni bennünk. Úgy általában idegesíti az embert ha sok fehéret lát egy rakáson ásziában. Gondolom kevésbé érezzük magunkat különlegesnek. Szeretnénk azt hinni egyedi élményben van részünk, erre megjelenik száz árja német, vagy holland nagy vigyorral a pofáján, és a zsigeri reakció hogy felgyújtom a hajót, beugrom a vízbe, partra úszok és lenyilazom azokat akik menekülni próbálnak.  – Mert persze íj, és nyíl mindig vannak nálam. - Ezzel elnyerem a helyiek tiszteletét, befogadnak maguk közé, megtanítanak halászni és egy kis nádtetös viskóban élem le hátralévő életem a Mekong partján.

Öt és fél órát csordogáltunk aznap az első állomásig, Pakbengig. A kisbuszokból kivett ülések jó szolgálatot tettek a hajón, kényelmes volt az utunk. A Mekong pedig gyönyörű. Erdővel borított hegyek, és a vízből kiemelkedő sziklacsoportok szegélyezték utunk. A parton halászok, fürdőző gyerekek, italozó tehenek és bölények meredtek ránk, mi pedig vissza rájuk. Egy pillanat alatt elteltek ezek az órák a kellemesen langyos szélben. Este öt után érkeztünk meg az egy utcás falucskába, Pakbengbe. Azt mondták másnap reggel kilencre menjünk vissza, kidobálták a csomagokat a kikötőbe és utunkra küldtek.

A helyi fogadókból gyerekeket zavartak ki vendégfogásra. Enyhe érzelmi zsarolás. Már csak az hiányzott, hogy hozzátegyék „Három napja nem ettem. Apám szíjjal csapja a hátam, mikor nem viszek fizető vendéget.” Mi előre foglaltunk szállást, így kénytelenek voltunk elhessegetni őket. A finom vacsora után kidőltünk rögtön.

Másnap reggel a vendégház verandájáról a ködbe borult mekongot csodáltuk kávézás közben. Erre a napra hét óra jutott a hajón, és ez is kellemesen telt. A táj nem sokat változott másnapra, maradt ugyanolyan rohadt jó. Arra a kellemetlen meglepetésre felkészültünk, hogy nem Luang Prabang központi kikötőjében fognak kidobni, hanem úgy tíz kilométerre tőle. Ezen sokan meglepődtek, valószínűleg nem olvasták el azokat a blogbeszámolókat, ahol erről sopánkodtak. Pár éve például a megrökönyödött utasok nem voltak hajlandóak leszállni itt, követelték, hogy vigyék el őket a központig. A hajón dolgozók úgy reagálták le a dolgot, hogy üvöltve letessékeltek mindenkit és elkezdték kidobálni a csomagokat. Ezúttal nem volt semmiféle atrocitás. A kompánia tuktukba szállt és ment a szállására. Velünk egyetemben.