Dél-Kelet Ázsia - Nyolcadik bejegyzés
Elméletileg este hatkor indult volna a busz Hanoiba, Luang Prabangból. Fél órával korábban érkeztünk a nemzetközi buszpályaudvarra. Becsekkoltunk a jegyirodánál, megkaptuk a beszállókártyát az ülésszámunkkal, és vártunk. Hatkor még a busz tetejére dobálták fel a csomagokat. A legénység semmit nem beszélt angolul, annak ellenére hogy az utasok úgy hetven százaléka külföldi volt. A főnöknek tűnő sofőr egykor még fehér, most már inkább világos szürke pólóját hónaljáig felhúzva csapkodta a hasát, és ordibálva koordinálta a munkát. Nem tudom Vietnami vagy Laoszi, de az az igazi telitalpas paraszt. A feje már szinte teljesen kopasz, keserű arcán sűrű bajusz. Mikor két fiatal lány felszállt, utánuk ment és leüvöltötte őket a járműről. Rögtön a szívembe zártam az urat.
Mint kiderült a jegyünkre írt ülésszám az égvilágon semmit nem jelentett. Mivel késve kezdtük a beszállást, siettetve berugdostak minket a buszba. Egy festett hajú ázsiai srác a busz leghátuljába tessékelt minket két lány mellé. Ez olyan introvertált személyeknek, mint mi vagyunk, alapvetően rémálom szituáció. Nehogy már kapcsolatot kelljen teremteni egy másik emberi lénnyel. De ezen valahogy túl is tettem volna magam. Öt ülésre voltunk négyen, nem kell szorongani, viszonylag kényelmesen elférünk, minden oké.
Tehát kezdtem volna megbarátkozni a helyzettel mikor beékeltek közém és az egyik lány közé egy idős ázsiai férfit. Elénk pedig a folyosóra két fiatal srácot. Teljesen elbarikádoztak a busz leghátuljába, lábat kinyújtani esélytelen, a combjaim közt szorongathattam a hátitáskámat, mindkét oldalamon két két ember, mozdulni alig lehet. Alvó busz volt, tehát az ülések teljesen döntött pozícióban, leghátul a fejünk és a plafon közt úgy negyven centi lehetett, tehát még felülni sem bírtunk rendesen. Így kezdtük ezt a - megint csak elméletileg - huszonnégy órás utat. Harminc km/órás sebességgel száguldva a minősíthetetlen hegyi utakon. Imádkozva nehogy szakadékba zuhanjunk. Mozdulatlanul fekve, azt latolgatva vajon megérte e volna a háromszor drágább repülőjegy.
Düh, gyűlölet, frusztráltság. Ezek az érzések domináltak az első órákban. Ahogy Endrére néztem egyértelmű volt hogy nála is. Vágni lehetett az elégedetlenséget a levegőben. A kettőnk élménye közti különbséget az adhatta csak, hogy míg mellette én voltam, és egy kedves fiatal német lány, addig mellettem ő és egy sörtől, cigitől és testszagtól bűzlő ázsiai férfi.
Ó, hogy mennyire gyűlöltem én ezt az ázsiai embert. Felszállás után szinte rögtön elaludt, majd nem sokkal később horkolva fújta a pofámba alkoholos leheletét. Tehetetlenségemben a fejemre húztam a pokrócot, amit még korábban hátradobott a festett hajú kis pöcs. Ki száll fel két napos buszútra ilyen retek büdösen? Majd én megmondom: ez a féreg száll fel. Legalább két órán keresztül ábrándoztam a meggyilkolásáról. Elég lazán indult, sima fojtás. Befogom az orrát, és a száját, majd nézem a piától zavaros szemében ahogy elhagyja a testet ez az ocsmány lélek. Az idő haladtával ezek a jelenetek kissé tébolyulttá fajultak, és annyi energiát felemésztettek bennem hogy nagy nehezen sikerült aludnom pár órát. Le is nyugodtam kicsit.
Hajnalban arra lettünk figyelmesek hogy már jó ideje áll a busz. Előre nézek, a sofőr sehol, ajtó nyitva. Leszállunk megnézni mi van, esetleg vizelni egyet. Mint kiderült a Vietnami határnál voltunk már, de mivel nem volt nyitva, várnunk kellett. A legénység persze nem szólt semmit, csak leszálltak és tüzet raktak egy beton placcon. Láthatóan jól elvoltak, hogy rohadnának meg. Endre olvasott erről egy blogban, máskor is jóval korábban értek ide. Az ép eszem fölött áll miért nem indul el később a busz, hogy ne kelljen két órát várni itt.
Reggel hétkor nyitott papíron a határ, hét húszra már a gyakorlatban is képben voltak. Ismét nekünk kellett kikövetkeztetni mi történik. Mikor a sofőrből próbált Endre információt kihúzni, csak annyi választ kapott hogy "No English.". A túloldalról épp nyugatiak sétáltak át Laoszba, elég nagy csoport egyszerre, gondoltuk busszal vannak ők is, így mi is átsétáltunk az útlevél ellenőrzés után.
A Vietnami határ így, abban a zord, ködös időben kimondottan lehangoló képet mutatott. Bár őszintén szólva nem hiszem hogy a jó idő sokat segített volna rajta. A lepukkant, szocialista stílusú épületben goromba határőrök néztek át minden útlevelet, és csomagot tüzetesen. Nehogy valaki illegálisan lépjen be a vörös csillagos utópiájukba. Mint kiderült az ő szívükhöz is elég közel áll a sarló-kalapács. Ez a zászlójukat nézve mondjuk nem olyan meglepő. Hála az égnek mi bejutottunk, csak egy fickónak kellett visszafordulnia Laosz felé, azt már soha nem tudjuk meg miért.
Kóbor kutyák csámborogtak az elhagyatott épületek közt, mi pedig ott álltunk kimerülten az út mentén. Vártuk a buszt, és próbáltuk feldolgozni a tényt hogy még félúton sem vagyunk.
Innentől kezdve félkómában telt az utazás. Pozitívum, hogy viszonylag sűrűn megálltunk, ki lehetett nyújtózni. Érkezés előtt pár órával pedig leszállt az ázsiai barátom is. Felemelő érzés volt.
Összesen három órát késtünk. Az állomáson vettünk fel helyi pénzt, Vietnami Dongot (nevetséges valutanév). Egy brazil nő megkérdezte van e kedvünk közösen taxizni spórolás céljából. Volt, de a sofőr így is lehúzott. Mint később kiderült négyszer annyit fizettünk, mint kellett volna. Ami nem azt jelenti hogy sokat fizettünk, hanem azt hogy az eredeti ár nagyon alacsony.
Az utazás megkoronázásaként a szállásunkon azzal fogadtak nincs szobánk, hiába foglaltunk. Átküldtek egy másik hotelbe az első éjszakára. Egy áporodott szagú, dohos lyukba ocsmány falakkal. Még a nagyon alacsony dél-kelet ázsiai mércét sem érte el. Indiában láttam ilyet utoljára. Mikor ott állsz egy szobában, és legszívesebben nem érnél semmihez, mert tudod hogy amint megteszed, májgyulladást kapsz. De túl kimerültek voltunk a panaszkodáshoz. Másnap pedig kaptunk egy nyolc ágyas szobát, mert csak az volt szabad, és nem küldtek oda mást rajtunk kívül.
Legalább a második benyomás Vietnamról csak jobb lehetett.
