Dél-Amerika - Tizennegyedik Bejegyzés

április 06, 2020

Patagonia, W Ösvény

Az olvadó Grey Gleccser

1. Nap: Paine Grande - Grey Kemping

Hátitáskák bepakolva, a felesleges cuccok pedig a hostel sufnijában várják hogy a túra után felvegyük őket. Megreggeliztünk, majd az esős, rideg hajnalban a buszállomás felé vettük az irányt.

Fel a távolsági járatra, le a nemzeti park bejáratánál jegy ellenőrzésre. Vissza a buszra, le a komp állomásnál.

Számomra az a látvány teszi fenntarthatóvá a több hónapos utakat, ami a kompról leszállva fogadott. Ember alkotta dolgokba egy idő után belefásulok, de a tájképekre, különösképp hegyek látványára mindig megmozdul bennem valami. Alázatosan bámulom faarcommal a természet szépségét, akárhányszor szembe kerülök vele.

Meg tudom érteni, miért tartották isteneknek a hegyeket az inkák. A hegymászók megszállottságát is át tudom érezni. Egyes hegységek tekintélyt parancsoló mérete és esztétikai szépsége mellett mi halandók, eltörpülünk. Ha nem lenne tériszonyom, és ügyesen racionalizáló személyiségem, valószínűleg már ott vesztem volna egy hegymászó expedíción.

Nem is alakulhatott volna jobban az első nap. Erős szélben indultunk, ami később megszelídült. Relatíve könnyű szakasznak tekinthető a 12 kilométerével, habár a terep néha tudott frusztráló lenni fel-le-fel stílusával, és a túlsúlyos táskáink sem segítettek. Viszont ezen tények ellenére is sikerült gond nélkül teljesíteni az első napot. Csúcspontjának mindenképp a Grey Gleccsert jelölném meg, de a környező hegyek, és tavak is vezethetnek ámulathoz.

Felállítottuk a sátrat az erdei kempingben. Volt még időnk a délutánból, szóval megnéztük közelebbről a gleccsert. Miután visszaértünk, lemostuk magunkról a nap fáradalmait, majd felmelegítettük a konzerv ragulevest.

Ha minden nap ilyen lesz, cigánykerekezve csinálom végig a túrát. Fogalmazódott meg bennem az arrogáns gondolat elalvás előtt.

2. Nap: Grey Gleccser - Paine Grande

Nem sokkal éjfél után két dologra ébredtem. 1. Kurva hideg van. 2. Székelnem kell.

Nem éreztem vészesnek a helyzetet, ahogy a telefon zseblámpájával világítva araszoltam a 150 méterre lévő mellékhelyiséghez. Gyorsan átértékeltem a súlyosságát, miután a nulla Celsius alatti hőmérsékletben leültem a jéghideg ülőkére helyezett wc papír darabokra.

Minden kijött belőlem. Azt hiszed túlzok, pedig szó szerint értem. MINDEN.

Minden, amit valaha magamhoz vettem. Minden, amit valaha magamhoz fogok venni. Elől, hátul tört felszínre az összes étel, az összes ital, majd a végén a szerveim és a halhatatlan lelkem. Leeresztett, ember formájú lufi maradt csak a patagóniai kemping wc-jében.

Hajnal négyig, ötször tettem meg oda-vissza ezt az utat a fagyos éjszakában. Senkivel nem találkoztam a budin. Csak a csend, a sötétség, és a szín tiszta kín voltak társaim. Nem álltattak azzal hogy minden rendben lesz. Röhögtek amiért azt hittem könnyű túrának nézünk elébe. Itt a lehetőség a szenvedés gyakorlására, hülye gyerek. Ez nem mesterségesen kreált akadály, mint mikor súlyokkal bohóckodsz, vagy diétát próbálsz betartani. "Elpuhult a modern társadalom, több kihívás kell az ember számára." Mondogatod magadnak. Tessék, itt van. Pofázni azt tudsz, de lássuk hogy mászol el a következő kempingig ilyen állapotban.

Barátnőm aggodalommal figyelte leépülésem. Reggel a kemping kisboltjában vett nekem kekszet, az étkezőben főzött teát. Remegve ültem vele szemben, sapkában és polar pulcsiban. Kérdeztem miért van még mindig ilyen rohadt hideg. Azt mondta kellemes itt bent az idő. Magam mellé néztem, és láttam az asztalunknál ülő, pólóban tevékenykedő amerikai csapatot. Jó kedélyűen főzték a reggelijüket és sztorizgattak a túráról. Zsémbesen visszafordultam a teámhoz, és kortyolgatása mellett elkezdtem magamba erőszakolni a száraz kekszet. Lement fél csomag, plusz a tea és nagyjából egy liter víz.

Ki tudja mi volt ez a nyavalya. Ki tudja hol, és mikor kaptam el pontosan. Nyilvános wc kilincsétől, egy hostel közös konyhájában. Valamelyik buszon, esetleg étteremben. Nem is igazán számított már azon a ponton. Idő-utazni nem tudok, orvoslátogatásra, vagy hogy átugorjam a szakaszt pedig nem volt lehetőség.

Az eredeti tervek szerint tovább kellett volna mennünk az ösvényen a gleccser felé, egy függőhídig. Állítólag remek onnan a kilátás. Ezután összepakoltunk volna a kempingben, és visszasétáltunk volna ugyanoda, ahonnan előző nap elindultunk.

Egyértelmű volt, hogy ez nem így fog lezajlani. Elindultunk délelőtt a gleccser felé, de csak azért hogy megnézzük bírom e a sétát.

Táska nélkül, szép lassú menetben sikerült egy órát lesétálni, de a függőhidat nem értük el. Visszaértünk a kempingbe. Különböző gyógyszereknek hála, bezárult a hátsó ajtóm. Magyarul megszűnt a hasmenés. Viszont a bejárat résnyire nyitva maradt, tehát hányinger még akadt.

Mikor már nem lehetett tovább halasztani, elkezdtünk összepakolni. Ez a minimális erőfeszítés elég volt ahhoz, hogy kétszer a közeli bokorba okádjak. Újból búcsút mondtam szervezetem vízkészleteinek. Ezután, mint aki jól végezte dolgát, egy farönkre ültem, és szerencsétlenül magam elé bámulva vártam, hogy Diana befejezze a csomagolást.

Hátitáskák, és Mi, a recepció előtti fapadon. Még egy kis keksz, és egy kis víz, csak hogy legyen bennem valami. Kora délután volt már, muszáj lesz elindulni, hogy még sötétedés előtt odaérjünk a kempingbe.

Úgy kell elképzelni ezt a túrát, hogy tíz-tizenöt percenként pihenőt tartottunk, amit én imádkozásra használtam. Emellett négyszer dobtam le magamról hirtelen a táskát, és hánytam üvöltve az ösvény mellé. Háromszor csak Diana társaságában, de ott volt az az egy, különleges alkalom.

Nagyjából egyenes, mérsékelten emelkedő ösvény vezetett fel a kilátóhoz. Olyan kétszáz méterről tisztán láttam, amint túrázók csodálják róla a természetet. Feltételezem hogy ők is láttak engem. Mögöttem szintén közeledtek páran. Tökéletes alkalom arra hogy megtorpanjak, és egész testemet beleadva kiűzzem magamból a démonokat.

Képtelenség méltósággal okádni. Az utolsó löketeket könnyező szemek, és a szellőben táncot járó nyálcsíkok kísérik. A mély, hányó hang a végére szánalmas, elnyújtott öklendezésbe vált át, esetleg nyávogó agonizálásba.

Intim pillanat ez, nem olyan, amit az ember bárkivel megosztana. Szipogva törölgettem a vizes, kekszes mellékterméket a szám széléről, ahogy az út szélén a túracipőmet bámultam, nehogy véletlen összetalálkozzon valakivel fátyolos tekintetem.

Elképesztően szomjas voltam, de az út közepétől nem mertem sokat inni. Féltem hogy visszajön. Savas, undorító szájíz, feszült gyomor a tűző napon. Persze aznap makulátlan időjárásnak örvendhettünk.

Miután a kempingbe értünk sátorállítás, és tusolás. Még egy kis száraz keksz, és víz, majd alvás. Hátha ez már nem jön vissza.

Nem túlzás azt mondani, hogy életem egyik legrosszabb napja volt ez. De ami nem öl meg, ugye? Fájdalom nélkül nincs győzelem, nem igaz? Afrikában meg éheznek.