Dél-Kelet Ázsia - Utolsó bejegyzés
- Szerinted itt kérni fogják az útlevelet? - kérdezte Endre. Értetlenül bámultam egy darabig, majd miután láttam hogy komoly a kérdés, tájékoztattam - Igen. Nemzetközi reptereken általában kérni szokták az útlevelet.
Ez a kérdés nem azért hagyta el Endre száját, mert értelmi fogyatékos. Sőt, nagyon intelligens egyed. Csak feldúlta a tény, hogy az út végére értünk. Meg volt zavarodva szegény. A Saigoni reptéren álltunk már, ami azt jelentette hogy két éjszaka Bangkokban, és repülnünk kell haza. Vissza a "valóságba". Nem olyan könnyű feldolgozni ezt a kontrasztot. Nekem van benne tapasztalatom, de még így is kellemetlen belegondolni hogy a gondtalan utazó életét munkáséra kell visszacseréljem. Mert hát kell a pénz a következő útra, és olyan apróságokra is mint a táplálék. Endre azt mondta otthon két hétig a sötét szobában fog maga elé bámulni.
Több ágyas szobában szálltunk meg Bangkokban is, a turisztikai központtól picit félreeső negyedben, viszont közel a reptérre tartó magasvasúthoz. Tiszta hely, nyugis, és nem csak egy darab kenyeret adtak reggelire.
A több ágyas szobákkal általában nincs gondom. Legtöbbször körültekintőek a szobatársak, mindenki értékeli hogy olcsón szállhat meg. De a nagy számok törvénye alapján egy idő után elkerülhetetlen hogy belefuss egy tapintatlan parasztba. A második éjszakánkon tehát egy portugál fennhangon skype-olt órákig, miközben rajta kívül négyen aludni próbáltunk volna. Mindenki túl udvarias volt hogy rászóljon, forgolódás volt csak és csendes gyűlölködés. Ötven különböző felszólítást megfogalmaztam magamban, kedvestől egészen a "SHUT YOUR FUCKING MOUTH"-ig. De nem sikerült rávenni magam hogy konfrontáljam, így mikor már annyira fent volt bennem a pumpa, gerinctelenül Endrének böktem oda hangosan magyar nyelven "Mi a f*szom ez, valami szociális kísérlet arról, hogy meddig bírjuk ezt a sz*rt elviselni?" Gondolom a srác felfogta mi a helyzet, és érezte a dühöt a hangomon. Rögtön elköszönt attól akivel beszélt, és ment aludni. Nem tudhatta hogy igazából egy tízéves kislány elől is elszaladnék konfliktushelyzetben.
Nem igazán maradt Bangkokban olyan hely, amit annyira meg akartunk volna nézni. Egy buddhista templomhoz sétáltunk el, a Wat Sakethez. Aranyhegynek szokták fordítani, mivel az építmény úgy néz ki mint egy hegy, és aranyozott sztúpa van a tetején. Korán reggel mentünk, ilyenkor még kevesen voltak, a csúcson pedig remek kilátás fogadott. Mindenképp megérte a húsz thai bahtot. "És én honnan tudjam hogy az mennyit ér?" Instrukciók: beírod google keresőbe, hogy "20 thai baht/THB to HUF" és rögtön kidobja neked az aktuális középárfolyam alapján átváltott összeget. Mindenféle valutával működik. Látod, ezt nevezik fenntartható fejlődésnek. Ahelyett hogy halat adnék, megtanítalak halászni. Nincs mit.
Az egyik gigantikus bevásárló központban találtunk egy hatalmas önkiszolgáló kantint. Belépéskor kaptál egy kártyát, arra terhelték a kaja/pia árát a különböző standoknál. Nagyon pofás kis étterem, nem is túl drága. Ez lett a törzshelyünk az utolsó két napra. Tehát kétszer étkeztünk itt. Azért is tetszett, mert szinte csak helyiek voltak. Úgy tűnt diákok, és a környéken dolgozók járnak ide, turisták alig. Ezzel vissza is kanyarodok egy korábbi megjegyzésemre. Talán azért is zavar a sok fehér arc néha, mert ott van bennem a gondolat hogy "Nem azért vettem meg a drága repjegyet, és utaztam több ezer kilométert hogy a te árja fejedet nézzem, Günther. Ázsiai arcokért fizettem!" Lehet számon kellett volna kérnem a Thai királyon, hátha visszatéríti a jegyárat. "A prospektusban nem ez volt!#1csillag#kiábrándítószolgáltatás"
Mi volt még... elmentünk egy puccos multiplexbe megnézni Mel Gibson új filmjét, a Hacksaw Ridge című háborúsat. Elképesztő történet, hatásos tálalás.
Ezen kívül csak úgy lézengtünk a városban, vagy a hostelben kompjútereztünk.
Délben el kellett hagynunk a szállást, de a gépünk csak este fél tízkor indult. Nap közben tehát nem volt pihenés, délelőtt össze kellett pakolni, délután is talpon a városban. Kifejezetten fáradtak voltunk mire beszálltunk a gépbe, de legalább ezúttal pontos volt a járat. Négy óra Mumbaiig, semmi alvás, hajnalban kellett átszállnunk a Londonba tartó gépre. Az Indiai reptér nemzetközi transzfer részlegén természetesen káosz. Stresszes utazók tolongtak a pultok előtt, vártuk hogy lepecsételjék a beszállókártyát. Sokan közel álltak hozzá hogy lekéssék a csatlakozásuk. Volt egy pont ahol mi is elkezdtünk aggódni, pedig majd két óránk volt összesen az átszállásra. Sor nem létezett, mindenki egymás hegyén hátán. Egy biztonsági ellenőrzésen is át kellett mennünk, két sor volt megnyitva, mindkettőnél eszméletlen lassan dolgoztak. Három méterenként ellenőrizték az útlevelet, és a beszállókártyát. Fejetlenség. Nagy nehezen kikeveredtünk a transzferből, mehettünk a kapunkhoz. Pont akkor kezdték el a beszállást mikor odaértünk. Tíz és fél órás út, sajnos ebből kettő telt csak alvással. Megnéztem három filmet, végighallgattam két Highly Suspect albumot, belapátoltam a kaját amit odahoztak és szálltunk is le.
Egy mosott sz*r számára sértő lenne ha hozzá hasonlítanám az utazás végi küllemünket, annyira ki voltunk égve. Emiatt jó érzés volt végre megérkezni. Másrészről viszont nagyon kellemetlen. Összességében olyan jól sikerült az út hogy könnyedén mentem volna még egy hónapot.
Na és hogy mit tanultam ez alatt az öt hét alatt? Igen.
