Dél-Kelet Ázsia - Tizennegyedik bejegyzés
Saigonnak nevezik még sokan, főként az ország déli részén. De a háború vége óta hivatalosan már Ho Si Minh Város. Vietnam legnépesebb metropolisa. Ho Si Minh, a huszadik század közepén tevékenykedő kommunista forradalmár volt, később a demokratikus köztársaság miniszterelnöke. A háború alatt pedig az Észak Vietnami hadsereg, és a nemzeti felszabadító mozgalom (Viet Cong) egyik kulcsfigurája. 1969-ban hunyt el. Ma minden bankjegyen az ő képe virít. Nem volt város ahol ne láttuk volna kiplakátolva egy vörös poszteren. De a szobra sem hiánycikk az országban.
Ahogy a külvárosba ért a vonat, boldog Vietnami dalokat kezdtek üvöltetni a vagonokban. Nagyjából nyolc bites minőségben recsegtek a "ding-dong-bing-bong" dalok - nem sértésként, egyszerűen így hangzik a nyelv sokszor - csak Ho Si Minh nevét értettem ki az egyik refrénjéből.
Ezzel kellett szembesülnünk miután leszálltunk a vonatról. Úgy voltunk vele sétálunk, nincs messze a szállás. Arra nem számítottunk hogy járda szinte nem létezik itt, ha van is, a rajta parkoló robogóknak van fenntartva. És akkor itt most hadd adjam ki magamból az efféle közlekedési káosz okozta gyűlöletem:
Indiában többször hallottam a következőt: működik ez a közlekedés. Hiába kaotikus, az emberek odafigyelnek egymásra. Sőt, nagyon jó hogy nincs az ember annyi szabály közé szorítva.
Ezt mind tanult emberek mondták. Nem mintha a diplomák mellé automatikusan járna a józan paraszti ész, de azért ezt egy picit meredek észrevételnek tartom. Egy pillanatra hanyagoljuk a statisztikákat - amik mellesleg egyértelműen mutatják hogy a fejlett országokban sokszor harmad-negyed annyi a közlekedési baleset mint a világ fejlődő részein.
Gondoljunk bele miért vannak ott, hogyan alakultak ki nyugaton ezek a szabályok. Nem túl bonyolult: amíg nem vezették be őket, több baleset történt. "- Hallod, abban a kereszteződésben már vagy hárman meghaltak, mind ugyanabból az okból. Két embernek csak a lába szakadt le, de az sem lehet valami kellemes. Nem kéne kitalálni valamit, ami meggátolná a hasonló eseteket?
- Kiváló ötlet, alapvető logikai képességekkel rendelkező barátom! Lássunk hozzá!" Így az évek folyamán kialakult egy viszonylag jól működő szabályrendszer, minek köszönhetően eljuthat az ember A-ból B-be anélkül hogy kettévágná a testét egy kamion (Indiában egy kollégám szemtanúja volt egy ilyen esetnek). Nyilván nem mindig működik, de ezek pont nem azok a szabályok, amik ellen lázongani kell. Azért vannak ott hogy minimalizálják az elhalálozások esélyét.
Szó sincs arról hogy Ázsiában tudatosan alakult volna ki ez a káosz. Oktatási, és közigazgatási okai vannak. Rengetegen vezetnek jogosítvány nélkül, akinek pedig van, sokszor csak megveszi. A rendőrök gyakran inkompetensek, és korruptak. Ezen kívül eszméletlen gyorsan növekszik a forgalomba kerülő járművek száma, és újszülött is van dögivel.
Vietnamban az elhalálozások FELÉT közlekedési balesetek okozzák. Endre olvasott cikket, ami szerint naponta húszan halnak meg csak motorbalesetben. Ennyire figyelnek oda egymásra az emberek. "De hát azért dudálnak mindig, mert jelzik hogy jönnek. Nem akarnak senkit bántani." Ja, hogy azért? És én még azt hittem azért, mert nem akarnak sehol megállni és átengedni a másikat. Merthogy soha az életben nem engednek át, abban biztos lehetsz. Téved aki azt gondolja ezek a dudálások azt jelentik "Vigyázz, jövök!" Legtöbbször inkább azt hogy "Takarodj az utamból!"
Befejeztem. Legalábbis a közlekedéssel kapcsolatos gyűlölködést.
A következő negatív élmény oka az volt hogy a vidékiektől ért pozitív hatások miatt előtérbe került a naiv "minden ember alapvetően jó" pojáca énem.
A város egyik kevésbé turisztikai részén sétálgattunk. Egy kifejezetten ocsmány, ipartelepek mentén húzódó folyó partján. Négy fiatal srác ült a sétányon. Mikor melléjük értünk az egyik odament Endréhez, és elkezdte megragasztani a cipőjét. Fura, tudom, de szó szerint így történt. Lehajolt, megfogta Endre lábát, mutogatta hol van elszakadva a cipő, és a kis dobozkájából vette is ki a ragasztót. Ekkor már a másik három srác is odajött körénk. Ha Endrén múlt volna, lerázta volna magáról, és mentünk volna tovább. De mint mondtam, előjött belőlem a nagy emberszerető, és megkértem hagyja. Én is megengedtem hogy gyorsan megpucolják a cipőm, mikor kérdés nélkül nekikezdtek.
Ez járt a fejemben: "Jaj, hát milyen jó érzés lesz adni egy kis pénz ezeknek a helyi srácoknak. Láthatóan szegények, de minden körülmény ellenére kijönnek ide, és keményen dolgoznak. Még angolul is tanulnak, ahogy hallom. Megérdemlik, komolyan mondom. Ó, hát milyen gyönyörű az emberi lélek, mily drágaságos ez az élet mivel megáldottak mindnyájunkat..."
Befejezték a munkát, tiszta lett a cipő, már kerestem ki a bankjegyet mikor megszólal az egyik. "500 000 Dong". Hallom Endrének egymilliót mondanak, mert hát neki ragasztották is a cipőt. Na most, ennyi pénzből ott három új cipőt veszünk a piacon. Ötvenezret készültem adni. Az még sok is egy ilyen szolgáltatásért, de hát elképesztően nagylelkű kedvemben voltam ugye.
Miután tudtukra adtam hogy nevetséges ez az ár, nagylelkűen levitte kétszázezerre, közben mutogatta mennyi tisztítófolyadékot elhasznált a munkára. Mondom ennyiért a belvárosban egy órás masszázst kapunk. Ezen nevetett, de még mindig követelte a pénzt. Négyen álltak körülöttünk, picit agresszív tekintettel. Nyújtottam az ötvenezrest "Vagy ez, vagy semmi." Még mindig szájhúzás, nem vették el. Egyikük úgy tűnt kezd berágni. Jól van akkor. Elindultunk, erre erőszakosan ránk szóltak hogy adjunk pénzt. Odaadtam az ötvenest, Endre egy százast, és mentünk tovább. Egy darabig néztük jönnek e utánunk, szerencsére maradtak a helyükön. Fényes nappal volt, forgalmas út közelében, ráadásul nem messze ült pár halász. Más körülmények közt lehet megkéselődtünk volna.
Nem egy extrém eset, és szerencsére rossz vége sem lett, de azért mindenképp hagy egy bizonyos szájízt az emberben. Főként ha nincs konfliktushoz szokva. És hát mi nem igazán vagyunk. Fejben azért le kung-fuztam őket elég keményen.
Saigon tehát két nap alatt visszarántott a realitás talajára. Az emberség undorító oldalát nem igazán lehet kikerülni, bárhova mész. De hát ettől értékeljük jobban a pozitív dolgokat, nem igaz? Az utóbbi közhelynek természetesen gúnyos a felhangja. Még mielőtt az épeszű olvasók elkezdenék forgatni a szemük.
A szállásunk egy központi hostel négy ágyas szobájában volt. Neten azt írták lesz reggeli. Mikor rákérdeztem, azt mondta a recepciós ha akarom adhat egy darab kenyeret. A szobánkhoz nem volt kulcs, csak egy zárható szekrény, de nekem kellett lakatot venni hozzá. A német nő, aki szintén a szobában szállt meg azt mondta sokakat kiraboltak a hostelban, szóval figyeljünk oda. Azt is mesélte hogy látott egy motorbalesetet aznap. Egy fiatal férfi bele is halt. A testet otthagyták a mentősök, miután nem találtak elég pénzt a zsebekben az elszállításhoz. Járókelők, és bámészkodók dobáltak bankjegyeket a szerencsétlenre, csak azután vitték el hogy elég összejött.
Bejártuk a belvárost, láttuk a franciák által otthagyott katedrálist, és a központi postaépületet. Láttuk a Ho Si Minh teret, és a felhőkarcolós üzleti negyedet. De valahogy nem sikerült megszeretni a várost, egyszerűen túl sok. Lehet nekünk is azt kellett volna csinálni, mint több hátizsákosnak. Magunkba önteni pár litert az olcsó Saigoni sörből, és lézengeni a Bui Vien utca neonfényei közt. Egyik bárból a másikba, egyik masszázsszalonból a másikba. Mindenképp pozitívabb lenne ez a beszámoló. "Hallod, bevertem a hetedik sört, aztán már jól voltam, de azért kikértem még egy vodkát. Ismersz, nem? Aztán átmentem erre a másik helyre. Hú, ne tudd meg! Hallod ott olyan csajok voltak, így mondtam nekik hogy fizetek piát, ők meg így mondták hogy 'oké'! Te, hát nem hiszed el! Hallod, Te!?!? Na de most komolyan, hallod?"
A háborús múzeumot látogattuk még meg. Ezt az élményt sem igazán tudom dicsérni. Amerika gonoszságán kívül itt mást nem tanul az ember. Már csak a "Halál a kapitalista disznókra" felirat hiányzott az ajtóról. Semmi objektivitás.
Szó sem volt az ország megosztottságáról. Arról hogy az északot az oroszok pénzelték. Gyakorlatilag csatatérként használta a két nagyhatalom őket a hideg háború alatt. Itt csak szörnyű képeket mutogattak Amerika háborús bűneiről, és a hős kommunista felszabadítókról, mintha őket semmi felelősség nem terhelné. Ők csak fütyörésztek a rizsföldön mikor megjelent G.I. Joe, és elkezdte lekaszabolni az ártatlanokat...
Szerencsés hogy Vietnam mélypontja az utolsó állomáson ért minket. Alig vártuk hogy visszarepüljünk Bangkokba. Azért itt van még pár kép.
