HelpX - Észt és Finnországban

Mi az a HelpX? Ez.

'Püssi.' Johanna megkért ne értsem félre. Nem a női reproduktív szerv egyik angol megfelelőjére gondol. Ez az állomás neve, ahol le kell majd szállnom ha vonattal jövök Tallinból.

Észtország észak-keleti csücskében, az Orosz határtól egy órára, és a Balti-tenger finn öblének közelében találjuk meg Püssit. Az elbűvölőnek jóindulattal sem mondható falucska nagy részét elhanyagolt, épphogy élhető panel blokkok teszik ki. A nyomasztóra tervezett szürkeségre a település melletti síkságból kiemelkedő salakhegy teszi fel a szülinapi csákót. A szovjetunió szarta ide a helyet. Nem metaforikus értelemben, ha még egy hegynyi salakanyagot is hagyott. A már semmit nem termelő gyárépületek, és panelek közt elszórtan adios melegítős helyiek csámborognak. Ettől eltekintve az egész város kihaltnak tűnt.

Szerencsére nem ez volt a végállomás, bár mindenképp érdekes élmény lett volna két hetet egy szocreál panelban tölteni. Mondjuk egy orosz ex gyári munkással aki havi 50 euróból tengeti a napjait. Inni a kommersz műanyagüveges vodkát. Esetleg nyomtunk volna átlátszó zacskóba technokolt, majd a közért mellett fennhangon autó csomagtartóba szerelhető hangcuccokról eszmecserélhettünk volna. És ha netalántán bárki megjegyzést tett volna a hangzavarra az arcába mászunk, és ki tudja, még egy rugós kés is előkerülhet. Mert hát ugye kimeríthetetlenek az efféle életvitelben rejlő lehetőségek.

A helység ahol végül kikötöttem Luganüse volt. A házigazda egy elvált középkorú nő Laila, és a huszonéves lánya Johanna. Az ott töltött két hetemből négy napot két másik önkéntessel osztottam meg. Monica, egy meglehetősen érdekes, középkorú nő volt Szingapúrból. John pedig egy fiatal rocker/amatőr ács Kanadából. Utóbbival rögtön jól kijöttünk. Monica azt hiszem az egyik legfurább emberi lény, akivel valaha találkoztam. Filmekben láttam efféle ázsiai karaktert. 

Monicával beszélgetni abszurd élmény. Nem vagy benne teljesen biztos hogy eljut e hozzá az információ diskurzus közben. Reakcióként sokszor csak kislányosan nevet - még akkor is ha komoly a téma - vagy motyogva megismétli egy részét annak amit mondasz. Alapjában véve úgy tűnt mintha legtöbbször nem tudná hol tartózkodik épp, vagy mi történik körülötte. Mindezek ellenére elég jól funkcionált, és barátságos volt. Főként szőnyegeket porolt, vagy a kertben ribizlit szedett. Csak étkezéseknél láttam, vagy amikor eltopogott előttem a kertben a háromnegyedes, lila sztreccsnadrágjában.

Nem vagyok egy gyorsan beilleszkedő egyed. Új környezethez gond nélkül adaptálom magam, de emberekkel nem megy olyan könnyen a dolog. Ennek ellenére előfordul hogy szerencsém van, és olyanok kerülnek utamba akiket nem vetek meg. Szerencsére itt pont ez az eset állt fent. Mindenkivel rögtön megtaláltam a közös hangot. Az atmoszférát is nagyon kellemesnek találtam, rendkívül nyugis kis farm volt ez. Laila és Johanna közvetlen, és laza párost alkottak. Első nyaruk volt hogy önkénteseket fogadtak, azt mondták még picit bele kell rázódniuk, de ebből nem sokat éreztem. Majd tíz ember fordult meg náluk mindenfelől a négy hónap alatt. Ebben az évben én voltam az utolsó vendégük.

A tágas tetőtéri szobámból jól ráláttam a hátsó kertre, és a szomszéd telekre. Reggelente kiálltam nyújtózni az erkélyre. Leültem a padra egy bögre kávéval és néztem a harmatos füvet, hallgattam a környék hangját és arra gondoltam milyen jó dolog semmire nem gondolni.

John még érkezésem előtt megkapta a feladatot hogy a melléképületben porosodó raklapokból csináljon egy ágykeretet Johannának. Ebben segédkeztem. Elég gyorsan kész lett a projekt. Négy raklapot össze vissza fűrészelve, és egymásra legózva már csak annyi volt a dolgunk hogy a szinte átlátszóra hígított festékkel lekenjük. Közben progresszív metálról fecsegtünk és arról hogy neki milyen jó lesz Norvégiában (két nap múlva odautazott), nekem pedig Finnországban. Délután aztán megmásztuk Püssiben a salakhegyet. 

Mielőtt eltávozott a kanadai, annyira volt időnk hogy járóköveket rakjunk le a hátsó kertben. Utolsó napján mindannyian lementünk a közeli tóhoz fürödni a naplementében és sétálni az erdőben. A víz rohadt hideg volt, belerohantam majd szinte rögtön ki. Ezek az északi hüllővérűek még úsztak is benne.

Egyik nap Johanna észrevette hogy a ház előtt lévő hinta/mászóka majd kijött a helyéből mikor a helyi gyerekek játszottak rajta. Így pár napot azzal töltöttem hogy lealapozzam a lábait. Igen, Johannának. Lealapoztam egy fiatal nő lábait betonnal...

Lapáttal betont keverni nem annyira kellemes tevékenység. Húsz kilo cement  mindegyik lábhoz, az hat láb esetében összesen legalább hétszáz tonna.

Nagyjából ennyiben ki is merült a munka része a dolognak, a megkoronázásaként egy fát ültettünk el a ház előtti placcon.  Pont az ott töltött utolsó délutánomon fejeztem be a terep előkészítését. Vacsora előtt, ünnepélyesen helyeztük a földbe a fapalántát.

Szinte semmit nem tudtam Észtországról mielőtt odautaztam. Előítéleteim alapján azt gondoltam egy szegényke ex-szovjet állam. Pontosan olyan mint amit Püssiben tapasztaltam. Viszont csak a betelepült, vagy ottragadt orosz népesség adja meg ezt a technokolba áztatott suhogós melegítő kultúrát az ország egyes településeinek. Az Észt részek barátságosnak, és fejlettnek tűntek. Hasonló hangulat áradt belőlük, mint a skandináv országokból. Csendes, barátságos emberek. Tisztaság, és rendezettség.

A balti tenger finn öblét másfél óra sétára találtam. Meglepően jó idő volt még szeptember közepén, pólóban szelhettem át a helyi síkságot. Tanyák, és kis folyam mentén egy kihalt úton értem el a tengert. Nem hittem volna hogy le fog égni a képem az Észt őszben. A hosszú, homokos tengerparton elszórtan napoztak, és sétáltak emberek. Egy ferdén álló, funkcióját épphogy betöltő hinta mögött ültem kint pár órát nagyjából üres fejjel. Ezt két másik nap megismételtem.

Volt szerencsém elkapni egy helyi kulturális fesztivált is. Úgy kell elképzelni a dolgot mint egy magyarországi falunapot. Véleményem szerint csak annyi különbözteti meg hogy itt Észtül beszéltek. Helyi termelők, kereskedők árulták portékáikat. Diákok, és néptáncegyesületek léptek fel. Mi a kecskét vittük ki a háztól hogy a gyerekek simogathassák.

Búcsúzóul szaunával kedveskedtek a lányok. Nagy a kultúrája Észtországban, de mivel az övék átmenetileg nem használható, egy ismerősükhöz mentünk át vacsorázni, és izzadni.

Tallinnon keresztül, komppal keltem át az észtek nagy testvérébe, Finnországba. Két és fél óra alatt oda is értem az óceánjáró méretű monstrummal. Mivel a legegyszerűbb kollégium szerű hostelek is horribilis árban vannak (ahogy minden más is), két nap és egy éjszaka után elhagytam Helsinkit. Lahtiba vonatoztam ahol Jyrki (Jürki) vett fel, a következő HelpX vendéglátóm.

Rögtön megkedveltem ezt a nagy darab, szakállas embert. Kopasz fején baseball sapka volt legtöbbször, a nyugodt, intelligens természetéhez pedig tökéletesen passzolt a szemüveg. 

Lahti városától másfél órára volt ez a méretes farm. Erdő, domb, és egy tó mellett. Ízlésemnek megfelelően elszeparálva a külvilágtól. A főépület melletti fakunyhóban szálltam meg. Egy konyha, és egy nagyobb szoba mellett külön helyiségben lévő fatüzeléses szaunával volt felszerelve az építmény.

Három HelpX-es élményem közül mindenképp ezt választanám a kedvencemnek. Jyrki, és Mari érdeklődési köre szinte teljesen lefedte az enyémet. Hamar megtaláltuk a közös hangot. Film, zene, könyvek, utazás. Legutóbbit a gyerekek miatt már csak mérsékelten űzhetik, de az önkéntesek ki-be áramlása valamennyire pótolja ennek hiányát.

Mari egy orvosi rendelőben ír jegyzőkönyvet, emellett szabadúszó fordító. Mikor ott voltam épp a pinterest finné fordításán dolgozott. Jyrki Helsinkiben tanít kreatív írást a művészeti egyetemen, de csak részmunkaidőben. Emellett designer. De a tájt egy interaktív telefonos applikációt fejlesztett. 

Néhány éve pedig cider készítésbe kezdett, ennek köszönhetően kerültem oda én is. Segítségre volt szükségük az almaszedéshez. Évről évre növeli a termelést. Otthon kezdte el kicsiben, erre az évre viszont már négy tonna almát tervez összeszedni. Bérelt hűtőkonténert, ha meglesz a kellő mennyiség elviszi az almát egy helyi borászathoz. Ott történik majd a csoda. Jómagam sajnos csak az almaszedés részénél voltam jelen. Bár meghívott a főzés részére is, de sajnos addigra már el kellett hagynom a farmot.

Kis faházamat az első három éjszakán sajnos meg kellett osztanom egy lengyel sráccal. A "sajnos" szót nem azért használtam mert meg kellett osztanom a helyet. Az volt az oka hogy irritált ez az ember. Rafał-nak hívák (kiejtés: Rafau). Előfordul hogy nem tudom rögtön megmondani mi idegesít a másikban, egyszerűen zsigerből jön. Most minden gond nélkül be tudtam határolni. Az első benyomástól az utolsóig.

Meg nem érdemelt önbizalom, és tudálékosság. Arca egy malacéra emlékeztetett, az angolt nagyon törte annak ellenére hogy sokat utazott, és felső fokú végzettsége van. Huszonnégy éves, de úgy adta elő magát mintha a létezés összes titka a birtokában lenne. Szép lassan rájöttem miért.

Vegetáriánus. Az első intő jel. Nagy hiba tud lenni az általánosítás, de ez esetben könnyen ráhúzható a növényevők felsőbbrendűségének illúziója. Mert hogy ők tudják hogy kell élni. Rögtön morális fölényből indulnak, hisz nem vesznek részt ártatlan állatok tömeggyilkosságában.  - Persze vannak olyanok is akik éreztetik hogy ez egy személyes döntés, nem általános igazság.

Ő csak stoppal közlekedik. Amivel nincs gond, amíg nem érezteted minden beszélgetés alkalmával hogy ez a közlekedés legjobb formája. Főleg mert nem az.

Két éve egy barátjával stoppolt egy hónapot Törökországban minimális pénzzel. Egyrészről szép teljesítmény, más részről élősködés egy a sajátjánál szegényebb ország jóindulatú lakóin. 

Mindezek ellenére nem érdekelte a természet, nem járt el túrázni, alig beszélgetett Jyrkiékkel,  és a szorgosságával is voltak gondok. Mint kiderült azért jött Finnországba hogy munkát szerezzen. Ezzel rögtön képmutatóvá avanzsált a szememben. A pénz nélküli, őszinte életmód eszméjének erkölcsi fölényéből nyerte pökhendi önbizalmát, de azért utazik hogy jól fizető munkát kapjon.

Na de kit érdekel a polák mikor a faház melletti erdő egy dombra vezetett. Ráláttam a közeli tóra. 

Októberben töltöttem ott ezt a két hetet. Abban egyeztünk meg hogy ebből egy hét munka, egy hét teljesen szabad. De úgy érződött mintha mindkét hét szabad lett volna. Végig jó időm volt, az almaszedés pedig teljesen lazán telt a közeli telkeken. Kimentünk ponyvákkal, hosszú kampókkal, vödrökkel és zsákokkal. Leráztuk a fákat, összeszedegettük az almát. Nem siettünk. Egy hétvégére Jyrki barátai is átjöttek családostul segíteni. Rendes emberek, egyikük ex filmkritikus, rögtön megtaláltuk a közös hangot. Este tábortűz, sörözés, és szaunázás.

Jyrki íratott egy cikket a helyi újságba. Megfigyelte hogy sok környező településen nem szedik le az almát, hagyják megrohadni. A cikkel tudatta a népet a kis vállalkozásáról. Ömlöttek a telefonhívások, és a facebook üzenetek. Rengeteg helyen leszedték az almát, nekünk csak fel kellett venni a furgonnal, és otthon kiválogatni. Volt ahol mi mentünk ki, és szedtük le. Így gyakorlatilag a munkahetem megrövidült két nappal, olyan hamar összejött a kívánt mennyiség.

Túrázás, biciklizés, szaunázás, olvasás, zenehallgatás, filmezés. Teljesen egyedül. Szinte lebegtem az ottlétem végén. Átlagban mentem napi huszonöt kilométert. Erdőben, dombon, tavak, és rétek, az ősz gyönyörűen haldokló levelei mellett. 

A családdal néztünk finn zenés műsort, főztem nekik autentikus indiai chait, ezzel megnyertem a gyerekeket (merthogy abból is van nekik kettő). Mari úgy érezte megint Indiában van, mikor megkóstolta. Csak hogy veregessem egy picit a saját vállam. 

Mivel szabadidőm volt bőven, és Jyrkiék sokat dolgoztak, segítettem kis apróságokban. Megetetni a csirkéket, reggelit, vacsorát csinálni a kölköknek. Almalevet is préseltem. Farm volt ez, ahol éltem.

Fájó szívvel léptem le Helsinkibe, ahol ráadásul elkaptam valami nyavalyát a couchsurfinges vendéglátómtól. Mire visszakompoztam Tallinnba, már minden bajom volt. De a legnagyobb az hogy okádtam. És bár a gyomrom tartalmának orális kiürítésével végződött a HelpX-elés, azért nem bánom hogy megint rabszolgasorba vetettem magam.