India - Hetedik bejegyzés
Szenteste napjának reggelén érkeztünk meg a napsütötte Sanghajba, egy éjszakai vonattal. Hat ágyas fülkénk tele volt velünk, és két kínaival. Az egyik igen jól beszélt angolul. Össze is barátkoztunk vele a rendelkezésünkre álló tizenhat óra alatt. A fiatalember úgy hívják: - öveket bekötni - Hongbing!
Hongbing az IBM-nek dolgozik Sanghajban. Szoftverfejleszt talán, vagy valami hasonló kompjúteres hókusz-pókuszt művel ott.
Hosszas beszélgetésünkből a szellemváros témáját ragadnám most ki.
Ha eddig nem állt volna rendelkezésetekre az az információ, miszerint Kínában akadnak olyan városok/városrészek, amik tökéletesen ki lettek épülve, csak épp az égvilágon senki nem lakik ott, akkor most íme.
Datongban kocsikáztunk át egyen nem is olyan rég. Négy sávos út, felhőkarcoló méretű lakóházak, szép környék egyetlen szál lélek nélkül. Groteszk látvány, főleg hogy nem sokkal később egy apró agyagházakból épült falucska mellett hajtottunk el.
Eszetlen fejlesztés. Valahogy így lehetne nagyon tömören összefoglalni. Urbanizáció lett volna a cél, de az igény felmérése elmaradt. A nép vagy nem engedheti meg magának, vagy inkább máshova települ.
Hongbing beismerte hogy ez nagy probléma, ahogy a magas szintű légszennyezés is, de bízik a kormányban, hogy ők majd jól megoldanak mindent. Éljen a párt!
Délelőtt már a híres sétányon (The Bund) jártunk keltünk. Innen látni a folyó túlpartján magasodó felhőkarcolók tájképét, és a teherhajó forgalmat. Hosszú séta után egy parkban lyukadtunk ki, minek felderítése közepette egy olyan tér tárult elénk, amin főként idős nénik, bácsik táncikáltak tradicionális kínai zenére. Semmi apropó, nekik ez csak egy átlagos keddi nap, de ugyan miért ne táncolnának, ha már erre jártak.
Sanghajban huszonnégy millióan élnek, e mellet Kína legfejlettebb városa minden szempontból. New York-hoz szokták hasonlítani. Ott még nem jártam, így aztán ehhez nincs hozzáfűznivalóm. Nem is tudom miért említettem.
Építészetileg mindenképp izgalmas, még ha nem is értek az építészethez. Azért épületeket nézni én is tudok, és az ott lévőek tetszettek. Voltak nagyok, meg kisebbek. Ilyen különböző formákat is lehetett látni, amik így rajtuk voltak...
A kelet, és a nyugat egyvelegének éreztem a várost. Tradíció őrző, de nyitott a minden másra is. Yin meg a yang. Persze pár nap alatt ez reprezentatív szakértői vélemény.
Szenteste a Hostelünk előterében ülve próbáltam internetet csiholni kevesebb sikerrel. Épp ágáltam magamban, mikor is rám köszönt egy mosolygós kínai lány.
- Szia! Hova valósi vagy? - kérdezte erős akcentussal.
- Magyarország. - válaszoltam szociális retardálthoz méltón meghökkenve.
- Oké. Meg akarom fogni a szakállad.
Ezen a ponton könyökkel az asztalt, a kacsóival pedig a fejét támasztotta meg. Arckifejezésével azt sugallta hogy kérése magától értetődő.
- Mi?
- Meg akarom fogni a szakállad.
Elgondolkoztam, mennyi lehet az esélye hogy előhúz egy szablyát a zsebéből, és átvágja a torkom.
Beleegyeztem. Izgatottan megtapogatta mindkét kezecskéjével, aztán nevetve odébb állt. Utána szóltam, hogy "Boldog Karácsonyt!" visszamosolygott. Fél óra múlva megint odaviharzott, fennhangon rám kurjantott "Karácsony!" és a kezembe nyomott egy csokit.
Karácsony napján tradicionálisan teáztunk, tradicionális teaházban. Tradicionális ruházatba öltözött fiatal lány, tradicionális módszerrel főzött nekünk kétféle tradicionális teát, egy gyümölcsöset, meg egy nem gyümölcsöset. A gyümölcsös finomabb volt.
Szagolgatta a teafüveket, meg mindenféle kínai szavakat is mondott. Kiöntötte az első kört, aztán a pohárból ráöntötte egy kis fa békára, mert hogy az valami isten, aztán az első kör neki megy. Azt mondta fogjuk meg, és akkor szerencsénk lesz. Vártam hogy utána rám essen a versenyzongora.
Késő délután megtaláltuk a világ legjobb kínai galuskáját szolgáló éttermét. Yang's Dumpling. Disznónak a húsával töltik, aztán meg is sütik. Üvegablak mögött látható a készítési procedúra. Addiktív étek, majdhogynem kárpótolt az otthoni töltött káposzta elmulasztása miatt.
Este az emeletes ágy aljában feküdtem, mikor is román kollégám berontott hogy ég a Hostel. Az első pár pillanatban azt hittem, csak mókázik, de a következő párban kiderült hogy nem. Nem ilyen kontextusban képzeltem el a kínai lányok sikolyát, de legalább hallhattam párat.
Összeszedtem magam, bedobtam a táskába a legfontosabbakat (laptop, kindle, mp3 lejátszó, bekeretezett Mr. T kép), felpofoztam álmából a felettem már alvó magyar pajtást, és végül megmenekültem.
Az első emeleten gyulladt ki valami. Mi a másodikon voltunk, de már ott is füstben állt a folyosó mire lefáradtunk a recepcióhoz. Ültem a kanapé karfáján sapka-nagykabátban, rövidnadrágban, bakancs zokni nélkül, és alvós metallica póló. A kínai lány megint megtalált. Megkérdezte jól vagyok e, és hogy ugye nem jelentkezek ki. "Igen, és nem"
Néztem ahogy a kis kínai tűzoltók teszik a dolgukat. Pár óra múlva tűzmentes volt a terep, úgyhogy visszafeküdtem.
Karácsony másnapján kipróbáltuk a lebegő mágnesvasútat. Két ilyen vonal van a világon, a másik japánban. Ez a rövidebb, viszont gyorsabb. Tizennyolc kilométer hét perc alatt a nemzetközi reptértől a belvárosig. Presztizsből épült masináról van szó, amin a masiniszta rajzfilmeket néz, mert semmi dolga nincs.
A maximum sebessége 500 km/h fölött van, de utasszállítás alatt 300 a legfelső határ. Nem présel az ülésbe, és nem csak egy elmosódott csík a táj. Egyszerűen gyors, és igen nagy élmény.
Az utolsó ott töltött napunkon megnéztük a Sanghaj múzeumot. A bronz terem volt a legtetszetősebb, szépen díszített szobrok, használati tárgyak, fegyverek.
Huszonkét óra vonat, és másfél óra busz után már Yangshuo-ban vagyunk. A gyönyörűen zöld karszt-hegység közepette fekszik. Már út közben ámultam a buszon, aztán ez a kisváros végképp levett a lábamról. Levegőbe emelkedett a jobb, mikor megláttam a mindenfelől emelkedő hegyeket, amiket este még ki is világítanak.
Jó lesz itt ez a bő egy hét.
