India - Hatodik bejegyzés
Egy férfi ül velem szemben a váróteremben. Nem koszos, teljesen átlagos állampolgár benyomását kelti, de kezdek rosszat sejteni, mikor két ujjal elzárja az egyik orrlikát. Bizony, kicsapja az üreg tartalmát, majd nyomatékosításként a takony után köp egy kis nyálat. Találkozik a tekintetünk. Az én arcomra undor integrálódott, az övére mosoly.
A legeslegjobb válasz amit a köpködések miértjére találtam az volt, hogy "egyszerűen parasztok". Ennek a tudományosabb kifejtése fellelhető szociológusok megfogalmazásában is, de az kevésbé vicces.
Akad olyan okostóni, aki a szennyezéssel próbálja felmenteni őket, de véleményem szerint is csak egy csúnya rossz szokás. Csakúgy mint a guggolós wc. Egy kerámia luk a padlóban. Előbb vennék részt népirtásban (csak vicc), mint ennek az ostoba mellékhelyiség típusnak a terjesztésében. Ha guggolva akarok belet üríteni, kimegyek az erdőbe. Vagy bármely kereskedelmi rádió/tv adó székházának egy zsúfolt konferencia termébe.
Alapvető emberi jognak kellene lennie, hogy egy normális kagylóra ülhessünk a Financial Times legfrissebb példányával kezünkben. Elvégre nem vagyunk mi állatok...
Négy fiatal lány bámul nevetgélve egy bevásárlóközpont előtt Datongban. Az útitársaimra várok, épp hurkapálcára tűzött húscafatokat vásárolnak egy utcai árustól.
Az egyik kislány minden bátorságát összeszedve rám üvölt egy "Hi!"-t. Picit zavartan visszaintek, majd bazsalygok egyet, és lesütöm a szemem. Mikor újra felnézek azt látom, hogy egy helyben ugrál a barátnői kezét fogva, akik szintén harsány nevetésben törnek ki. Nem tudom hogy dolgozzam fel ezt a reakciót, úgyhogy inkább a látóhatárukon kívül helyezem magam.
Cirkuszi éveim alatt hozzászoktam a bámuláshoz, és a köpködéshez, de ezek a pozitív impulzusok sokadjára is megrökönyödésre késztetnek.
Mindez vidéki várásokban hatványozottan érvényesül. Nem egyszer pózoltunk járókelők kedvéért fényképezőgép előtt. Általában a második kép után provokatív vetkőzésbe kezdek, és a szituáció odáig fajul, hogy egy családot mezítelenül üldözök a főtéren egy utolsó képet követelve. Mögöttem a Scotland Yard-i csendőr gumibottal hadonászik. (Benny Hill zene)
Érdekes élmények ezek, szeretek itt lenni. De néha napján, ha nagyon szerencsés vagyok, eljön az a gyönyörű pillanat amikor a kimerültség, és a feszültség némi frusztrációval karöltve tiszta, és totálisan alaptalan gyűlöletté válik. Nem hosszú életű, de az a pár perc egyszerűen felbecsülhetetlen. A vonaton felém fordul, majd a pofámba mered egy vigyorgó arc. "Mi az anyádat nézel te sárga patkány? Rád csapnék egy vödörnyi taknyot, aztán a tátott szádba köpnék, ha nem tudnám hogy a magatok fajta élvezi az ilyesmit."
Hmmm. Ezek azok a pillanatok amikor üvöltve követelném vissza Erdélyt román útitársaimtól csak mert hangosabban vették a levegőt a kelleténél.
Imádom. Az ilyen átmeneti primitívség teszi lehetővé hogy őszintén hahotázzak azokon, akiknél ez permanens állapot (monokli óvatos felhelyezése).
Datong után Pingyaoba utaztunk. Leírhatnám pontosan hol van, meg mi fán terem, de google.
A fallal körbevett óváros közepén szálltunk meg. Az épületek nagy része 14.-15. századi, köztük a hostelünk is. Messze a leghangulatosabb menedékünk eddig, ráadásul a legolcsóbb is.
Sugárzik a tradicionalitás. Ázsiai Bruges. Nagyon élveztem az ott tartózkodást. Körbejártunk a város falon, meg egy rakás múzeumot. Beszélgettünk Michael-el, akinek nem ez az igazi neve, mert kínai, és egyetemista. Erősködtem hogy mondja meg a valódi nevét, de nem akarta mert hogy úgyis elfelejtem. Elmondta, és pár perc után el is felejtettem. Mókás egy szituáció, nem igaz? Mert hogy ő előre megmondta, én meg erősködtem... jaj, hát ilyet kitalálni sem lehetne...
Michael Új Zélandon folytatja majd tanulmányait jövő ősszel, és nem is szándékozik visszaköltözni Kínába. Azt mondta túl sok itt az ember. Pedig csak 1,384,694,199.
Azt is megtudtuk, hogy evett már kutyát, és macskát is. Ízlettek neki a jószágok. A macska ínyencségnek számít. Láttunk éttermeket a városban, ahol kínálták őket az étlapon, de mivel nem vagyunk szörnyetegek... oké, most teljesen korrekt, és tudományos leszek. Ez társadalmi kérdés. Ha nekünk sem lenne lelkünk, akkor mi is megennénk őket.
Na jó, most már aztán tényleg komolyan. Milyen jogon ítélném el őket? Csak mert mélyen a szemébe néznek a hűséges jószágnak - aki bízik bennük, és a világ végére is követné őket- aztán fognak egy tompa tárgyat...
Már Xi'an-ban vagyunk. Nyugatiasabb hangulatú város, mint az eddigiek. Még karácsonyi dalokat is hallottunk több helyen. Az egyik bevásárlóközpont előtt coca-colás dobozból épített karácsonyfa áll. Szívesen belevezetnék húsz tuk-tukot.
Megnéztük a Terra Cotta agyagharcosokat. Nem tudom mit fűzhetnék hozzá. Egy elmeroggyant császár csináltatta őket, hogy majd jól megvédik a túlvilágon. Nekem hatalmas kulturális élmény volt. A többiek picit csalódtak, mert azt hitték közelebb mehetünk majd a szobrokhoz, amik életre kelnek, és Jet Li vezetésével megpróbálják leigázni a világot (Múmia 3 utalás).
A szentestét már Shanghaiban töltjük.
