Dél-Amerika - Huszonegyedik Bejegyzés

május 13, 2020

Chile - Arica

Dél-Amerikában lazán veszik a filmes korhatárokat. Távolsági buszokon kisgyerekek bámulhatják, amint emberevő zombik cafatokká tépnek embereket. A képernyőkön hidegvérű gyilkosságok, kiontott belek, a mögöttem lévő ülésről pedig angyali kislány hangja szólal meg.

Valahol az éjszaka vége és a hajnal eleje közt értünk Aricába. Wifit keresve nyomogattuk a telefonunkat, mikor egy idős biztonsági őr odajött és megkért vigyázzunk a táskáinkra, mert több lopás történt az est folyamán. Megköszöntük törődését, majd hívtunk egy Ubert az épphogy működő vezeték nélküli internet hálózat segítségével.

Magas falakkal körbevett negyedben volt az aidnb-nk. Alapvetően örültünk, hisz biztonságban érezhettük magunkat. Csak előbb át kellett volna jutni a hatalmas vaskapun, ami érkezésünkkor zárva volt. A telefont nem vette fel, ezért az Uber sofőrünk megosztott internetén keresztül írtunk a szállásadónknak hogy "mi az Isten van?". Semmi válasz, a sofőr közben lelépett. Fél óra múlva az egyik lakó melózni indult, így át tudtunk osonni a kapun. Pár perc csengetés után egy hölgy be is engedett minket. Feljött a nap, mi pedig kidőltünk.

Utolsó állomás Peru előtt. Alig maradt chilei pesonk, váltani pedig már nem akartunk az utolsó pár napra. Emiatt csendes napok, hisz minden pénzbe kerül. Őszintén szólva a hőség miatt egyébként sem volt sok kedvünk mozgolódni, és a hely sem szolgál annyi látnivalóval. Filmezés, főzőcskézés volt a program a minimális városnézés mellett.

Catedral de San Marcos

Pucér gyerek szaladgál

Plaza de Armas

A város széle

Felülről

Isten hozta

Határátkelés egy rozoga busszal, egy rozoga buszállomásról, egy rozoga buszállomásra. Bő óra alatt értünk Tacna városába, a végcél pedig Arequipa volt. A buszjegy megvásárlása után elküldtek hogy vásároljunk még egy jegyet. Mint kiderült hiába van buszjegyed, az állomás pénzt kér azért hogy a kapuhoz mehess. Minimális összeg, elméletben az állomás fenntartására használnák a befolyó pesot. Gyakorlatban nem tudom hova megy, mert igencsak lerobbant hely. Érdekes rendszer, nem találkoztam még vele más országban.

Peruba lépve rögtön egyértelmű volt hogy fejlődő országgal van dolgunk. Belvároson belül földutak, rengeteg vakolatlan téglaépület és kóbor kutya. Az országút mellett tömérdek szemét, amit a sivatagi szél messzire hord, ezzel elcsúfítva Atacamát. Arequipába tartó buszunk messze a legigénytelenebb Dél-Amerikai utunkon. Viszont a városhoz közeledve egyre szebb lett a táj.

Peru - Arequipa

A sivatag után végre megint hűvösebb levegő. Pulóvert, vékony kabátot és sapkát kaptam magamra, nem sokkal azután hogy megérkeztünk. Mindez a magasságnak köszönhető. 2,335 méter. Tiszta időben viszont simán elég a póló, mert olyankor a nap az tűz mint annak a rendje.

Szállásunk a történelmi központ velejében, nagyon pofás hostelben. Chile után szinte királynak érezhettük magunkat. Nagy, tiszta, privát szobák. Pálmafával legyező szolgáló az ágy mellett. "Kifogyott a bor! Ezért fizetek 1,000 forintot éjszakánként?" Kéri számon Diana, majd visszakézből lekever neki egyet. Sajnálkozva szalad ki az ezüst kannával a tinédzser fiú. "Imádom mikor ilyen vad vagy!" Mondom kedvesemnek, majd rávetem magam... Ez szóról-szóra, pontosan így megtörtént.

A világhálót böngészve arra lettem figyelmes, hogy több utazó Peru legszebb városának titulálta Arequipát. Ez picit magas elvárásokat támasztott vele szemben. Mint mikor egy a médiában és szociális körödben agyon hype-olt filmet kezdesz el nézni. Rizikós a dolog, de szerencsére úgy voltam ezzel a hellyel, mint a Dunkirk-el. Az égvilágon mindenki áradozott, mennyire jó. És valóban az.

Az óváros különleges épületei közt császkálni már önmagában élmény. "Vessz el Arequipa történelmi negyedében." De aztán még ott vannak a környező hegységek, na és az alpakák, lámák. Mert hogy a város egyik múzeumában ott legelésznek. Bundájuk lenyirbálása a helyi textilipart stimulálja. Sapka-sál-pulóver-kesztyű készül belőlük. De még pokróc is. Helyi néni ott szövögeti őket az ember előtt. Élő kiállítás.

Szállásunk konyhájában elkészített reggelinket, és vacsoránkat a tetőteraszon fogyasztottuk el. Pofás kilátás a városra. Lehet még ennél is szebb az élet? Biztosan. De ilyenkor nem gondol bele az ember, mert élvezi a pillanatot. Kit érdekel hogy összekókányolt a tészta. A szabad ég alatt vagyunk kettesben egy számunkra egzotikus országban. Finomabbnak érződik mint a Michelin csillagos étterem kajája. Nem mintha valaha ettem volna Michelin-csillagos étteremben. De elég nagy magabiztossággal ki tudom jelenteni hogy baszni rá.