Dél-Amerika - Tizenharmadik Bejegyzés

március 30, 2020

Chile - Patagónia

Németország háromszorosát teszi ki ez a régió, a világ déli féltekének végén. Évek óta fent van a 'látnom kell, mielőtt a krematórium kemencéjébe tolnak' listámon (azért sem fogom 'bakancslistának' nevezni).

Az út tervezése közben viszont rájöttem hogy a látnivalók mennyisége, és a helyi árak miatt cafatokra fog robbanni a fejem, ha túl sok mindent akarok majd beleerőszakolni az itt töltött két hétbe. Így kötöttünk ki a Torres Del Paine Nemzeti Park öt napos W alakú gyalogtúra ösvényénél. Erre összpontosítunk. Ha ez összejön, nem lesz hiányérzetünk.

Két választás áll rendelkezésedre, ha teljesíteni akarod a W ösvényt. Az egyik, hogy felkeresed a helyi ügynökségek egyikét, és szervezett túrával mész. Fejenként 1 000 dollártól kezdődnek a legalapvetőbb csomagok, szóval ez az opció rögtön ment a kukába. A másik, hogy magadtól intézel mindent, ennek töredékéért. A következő bekezdésből ki fog derülni, miért is kerül ilyen mocskos sokba a szervezett túra.

Rémálomszerű élmény összehozni.

A világ egyik legnépszerűbb túraösvénye ez, a nemzeti park pedig csak bizonyos hónapokban van nyitva. A menedékhelyek száma, és kapacitása nyilván véges. Van amelyik hónapokkal korábban betelik.

Csak úgy kapsz jegyet a parkba, ha minden napra felmutatod a szállásfoglalásod. Két cégen keresztül foglalhatsz, nem tudod közvetlen a menedékházat megkeresni. Van az ösvényen egy a nemzeti park által üzemeltetett ingyenes kemping, de ez már négy hónappal korábban betelt, és hiába írtam szívhez szóló levelet nekik, azt mondták oda ne toljam a retkes pofám. Rosszul esett.

Csupán gyalogosösvények állnak rendelkezésre a parkon belül, ezért nincs lehetőség szakaszokat busszal, vagy máshogy átugrálni.

Ha a szállások megvannak, előre meg kell venned az oda-vissza buszjegyet, a két és fél órára lévő Puerto Natalesből. Kompjegyet, és belépőt a nemzeti parkba. Kaját az összes napra, mivel a parkon belül pofátlanul drága. Ezek után már csak a négy évszakot kibíró felszerelés hiányzik, és meg is vagy.

Miután sikerült mindent összeegyeztetni, frissítsd az önéletrajzod, és mehetsz dolgozni utazási ügynökséghez.

Először éreztem azt repülés közben, hogy van esélye a földbe csapódásnak, annyira hosszan, és erősen dobálta a gépet a híres patagóniai szél. Egymás izzadt kezét szorítva reméltük a legjobbat, vagy legalább annyit hogy nincs pokol. Az ablakon kinézve csak az óceánt láttuk, majdnem egészen addig míg földet nem értünk. A baloldali keréksor ért le először, pár másodpercig azon gurultunk csak, mintha BMX-es tiniként próbálna felvágni a pilóta. Végül stabilizálódott a gép, és fellélegezhettünk. Üdvrivalgásban törtek ki az utasok, hisz ha ezt megúsztuk, örökké élhetünk majd.

Pár méter séta után lefújja a ruhát, a bőrt, és a húst a testedről a szél. Csontvázként mászkálsz fel-alá Punta Arenas világvégi városában. A Magellán-szoros és Chilei Antarktika régió fővárosa ez a hely. Norvégia északi része jutott eszembe róla. Alacsony népsűrűség, kietlenség, nyugalom. Fejlettségben azért le vannak maradva, úgyhogy maradjunk annál, hogy a környék olyan, mintha egy csóróbb Skandinávia lenne. Amit egyáltalán nem szánok sértésnek, hisz a skandinávoknál szinte mindenki csóróbb.

Másnap reggel rögtön Puerto Natales felé vettük az irányt, ahol letelepedtünk pár napra egy franciák által ellepett hostelben. Mint kiderült, Chile a francia utazók Mekkája, tehát minden második sarkon fogpiszkálóra tűzött sajtot esznek az emberek szőlővel.

Szerencsénk volt, mert a négy kempingből hármat sikerült másfél hónappal korábban lefoglalnom. Az első kettő, és az utolsó éjszakára. Azt javasolták, minden nap nézzem a weboldalt, hátha megüresedik egy hely a hiányzó kempingben. Figyeltem is, naponta többször, de nem volt üresedés. Úgy voltam vele, majd helyben próbálkozunk, a cég puerto natalesi irodájában. Azt olvastam sokszor utolsó pillanatban sikerül megkaparintani egy helyet. Nekünk nem sikerült. Ráadásul olyan lekezelő stílusban küldtek el, hogy legszívesebben visszaszambáztam volna egy kannányi benzinnel. Micheal Madsen jut eszembe a Reservoir Dogs (Kutyaszorító) című filmből.

Átsétáltunk az utca túloldalára, a másik ezzel foglalkozó cég irodájába. Elmondtam a hölgynek mi a helyzet. Picit kétségbe voltunk esve ezen a ponton. Térdre rogyva kulcsoltuk át a lábát, szánalmasan könyörögve.

Mint kiderült, a W alak miatt teljesíthető a túra úgy is, ha két éjszakát maradunk egy kempingben. 11 kilométerrel hosszabb, de teljesíthető. Mentálisan visszamaradottnak éreztem magam, amiért erre nem gondoltam korábban. Na de kit érdekel, a lényeg hogy meghosszabbították a foglalásunk még egy éjszakával.

Az elkövetkező napokban beszereztük az összes szükséges jegyet, tüzetesen megnéztük a várost, tettünk egy hosszabb, bemelegítő túrát a közelben. Megvásároltuk a hiányzó felszerelést (kemping gáz, edény, matrac), és kaját az összes napra.

Fogalmam sincs, mit vártam a város történeti múzeumától. Megérkeztek az európai bevándorlók, lemészárolták, vagy ellehetetlenítették a helyi törzseket, később pedig maguk közt civakodtak. Amerika történelme dióhéjban, legyen az Dél, Észak, vagy Közép. Szakértő vagyok, miután láttam a Pocahontas-t és az Avatar-t.

A helyi törzsekről azért sokat lehetett tanulni, emlékszem is mindenre...