Dél-Amerika - Tizedik Bejegyzés

március 20, 2020

Keveset tudtam az Inka birodalomról. Olyannyira, hogy meglepetésként ért, mikor megtudtam hogy a 16. században virágzott. Valamiért úgy gondoltam, nagyjából az ókori Egyiptommal párhuzamban tevékenykedtek az inkák. Azt hiszem azért élt bennem ez a kép, mert ilyesmiket csináltak:

Llullaillaco gyermekei. Salta egyik legnevesebb múzeumában láthatóak. Három, kivételesen jó állapotban lévő múmia. 1999-ben talált rá egy amerikai archeológus, Johan Reinhard, és csapata, a 6739 magas Llullaillaco vulkán tetején.

Röviden összefoglalva emberáldozatról volt szó. Az istenek kegyei elnyerése érdekében kiválasztottak két fiatal (6 éves kislány, 7 éves kisfiú), átlagon felüli külső jegyekkel megáldott gyermeket, és egy picit idősebb kísérőt (15 éves lány). Droggal elkábították, majd élve eltemették őket a vulkán tetején.

Bevált praxis volt ez az inkáknál, több testet találtak az Andok hegyeiben. A kedvenc részem a múzeum meglátogatása során az volt, mikor egy videó bejátszáson kijelentette egy nő, hogy ezt nem tartja emberáldozatnak. Ez csak egy ősi tradíció annak reményében, hogy jobbra fordulnak a dolgok. Rengeteget jelentett a helyiek számára. Igen. Ez az emberáldozat definíciója. Gondoltam magamban. Csűrheted, csavarhatod, ahogy csak akarod, mai szemmel semmitől nem lesz kevésbé elbaszott.

Általában interneten nézek utána hol, mit érdemes megnézni. Városok esetében ilyesmiket írnak az utazós oldalak:

"Vessz el X belvárosában."

"Kényeztesd magad a helyi éttermek kavalkádjában."

"Tapasztald meg a helyi ízeket."

"Élj úgy, mint a helyiek és merülj el a kultúrában."

"Vásárolj be X utca stílusos üzleteiben."

Összeomlok ezektől a mondatoktól. Vessz el. Te lusta, közhelyes...

Túra a város melletti dombra, szép kilátásért. Parkok, és terek látogatása, zabálás helyi, kockás terítős éttermekben. Így töltöttük az időt Saltában, a morbid és picit felkavaró múzeumlátogatás mellett.

Belvárosban táncikáló asszonyok

Főtér

Csicsás

Monumentum

Felvonó

3. Túra: Cafayate

Kétségkívül a legfogalmatlanabb idegenvezetőnk Carolina. Sokat elmond a pszichológiámról, hogy csak az ő nevére emlékszem a három közül. Kócos hajával picit bolondos kinézetű, középkorú nő. Angolul nagyjából annyira beszélt jól, mint én spanyolul. Márpedig én nem beszélek spanyolul. Érteni viszont értek valamennyit, barátnőm pedig szinte mindent. Így azt is meg tudtuk ítélni, anyanyelvén jó munkát végez e. Nem igazán. Viszont aranyos és kedves asszonyság, ezért semmiféle felháborodást nem keltett bennünk.

Cafayate bortermeléséről és a városhoz vezető út menti tájról híres. Érdekes sziklaformációk, természetes amfiteátrum, borászat látogatása, ahol borvásárlás. Végül pedig pihenő a város főterén. Miközben a belvárosba gurult a kisbuszunk, Carolina ilyen tényekkel szolgált: "A főtéren vannak éttermek. Van bank is. Kávézó. Még egy étterem. Posta."