India - Nyolcadik bejegyzés

Öregember ül a leapadt folyó medrében. Kis sámlija előtt hosszú farúd egyensúlyozik egy farönkön. A rúd mindkét végén madár ücsörög, széttárják szárnyaik alkalomadtán. Nagyok, feketék, de nem tudom mifélék. A bácsi rám mosolyog és integet. Visszaintek.

A folyó túlpartján egy csapatnyi gyerek játszik egy tisztáson, mögöttük bambuszerdő, mellettük ló szaladgál körbe körbe akörül a fa körül, amihez ki van kötve. Egy nagyobb gyerek odamegy hozzá, és megüli.

A vízen bambuszból összetákolt hajók szállítanak többnyire külföldieket. Az örökké zöld növényzettel borított karszt hegyek onnan magasodnak ahova éppen nézel, kisebbek, nagyobbak, rendezetlen sorokba vetődött sereget alkotnak.

A partmentén vízesés, nem tudom honnan jött, de az előtte lévő köveken gyerekek ugrálnak át a forrás másik oldalára.

A fent említett madarak a karókatonafélék családjához tartoznak. Ez legalább annyira nem érdekes mint amennyire keveset mond. Viszont arra használták - és néhányan még használják is - őket hogy halakat kapassanak ki velük a vízből, mert hogy abban nagyon ügyesek.

A halász egy madzagot köt a torkuk köré, hogy ne tudják lenyelni a zsákmányt, ezután dologra küldi őket. Mivel fióka koruk óta erre lettek nevelve, vissza is jönnek hallal a csőrükben. Nem ostobák, számolni is tudnak. Ha hét kapás után sem kapnak jutalmat a munkájukért, akkor egyszerűen abbahagyják a robotot. Egy jó csapat tíz-tizenkét halat is foghat egy reggelen.

Messze állok a fafetisizmustól, de a természet nálam mindig diadalmaskodik. Lehet a város elképesztő, teli kultúrával. A történelem gazdag, mindenféle tradíciókkal. Mikor az ember ilyen tájat lát, mint amilyet itt látni lehet akkor kedve lenne megnyalni három lsd bélyeget és pszichedelikus rock zenére vonaglani másnap délután háromig. Mentsük már meg az esőerdőket, a kutya mindenségit neki! Hát miért van egyenlőtlenség a világban? Hisz mind ugyanolyan értékesek vagyunk! Akkor valakinek miért van több, és másnak miért szinte semmi? Szerelmet csináljunk, ne háborút! (egy beállt csöves vihogva tapsol az üres nézőtéren)

A metropolisok után végre szennyezetlen levegőhöz is jutottam. Több mint egy hét egy helyen, sokszor egy helyben is. Még a ruháimat is kipakolhattam volna szépen, de megint csak hagytam hogy a táskámban/on elhatalmasodjon a káosz. Azért én kiigazodom benne.

Yangshuo egy olyan kisebb város, ami egy nagyobb város, Guilin mellett fetreng Kína dél-keleti részén, a Li folyó partján. Festői táj, a környék telis-tele apróbb falvakkal, tavakkal.

A város zsúfolt, mint minden kínai város, de tiszta, és gyorsan fejlődik, főként a turizmusnak köszönhetően. Ennyi sápadtarcot még Sanghajban sem láttam, ami azért meglepő volt. Ezért is van tele a központi sétáló utca nyugati stílusú éttermekkel, és pubokkal.

Kifelé mozogva aztán egyre inkább a szegénység felé tolódik az összkép. Hiába a gyors fejlődés, a többség életszínvonala nem éri el azt a vonalat, ami elé a "szín" szót odatehetnénk. Hmm...

Az itt töltött bő hetet nem lesz túl nehéz összefoglalnom. A legtöbb napot loptam, lófráltam a folyóparton, a város mellett, vagy benne. Ha pedig nem, akkor a szálláson tettem semmit.

Valamire való kimozdulás csak kettő volt, de az egész napos. Az elsőn egy halászfaluba buszoztunk át, ahol hegyet is másztunk. A másodikon biciklivel jártunk be egy fogalmam sincs mekkora területet.

Ezek az élmények túl jók ahhoz hogy túlságosan beléjük menjek. A Tolkieni tájleírás, és az élet szépségeinek taglalása fájdalmasan unalmas számomra, úgyhogy inkább azt mondom el mennyire irritálóan rámenősek Kínában az utcai üzérek.

Már a legelejétől fogva idegesített, minden városban ugyanaz a tapasztalat, de itt csúcsosodott ki.

Taxi, tuk-tuk, óra, szállás, idegen vezetés, legyen az bármi, ők követni fognak. Hiába mondasz nemet, hiába veszed őket semmibe, ők el fogják mondani háromszáznyolcvanhatszor ugyanazt a szót, vagy mondatot.

Egy mélynövésű kínai négyszáz méteren keresztül üvöltött a pofámba miután leszálltam a vonatról egy huszonkét órás út után. Ez a jobbik eset. Annyira fáradt voltam hogy szinte észre sem vettem, csak gyalogoltam tovább. Halkan énekelgettem magamban magyarul "Hiába pofázol, te kis féreg, akkor sem ülök be a retkes taxidba, supsubidubá"

A csúcs pedig az ami itt folyik. A bambuszhajók ügynökei ugyanis mindenhol ott vannak. Középkorú, vagy idős nénik. Minden sarkon rád ordítják hogy "Bamboo?!?!" Az isten szerelmére. Biciklizés közben egy hölgy robogóval mellém húzódott, "Bamboo?!?!" "No bamboo..." A folyó úgy két kilométerre volt.

Mikor leszálltunk a buszról a halászfaluban, két bambuszos néni támadott le minket. Az egyikük pár száz méter után lemorzsolódott, a másik pedig egész egyszerűen követett minket mindenhova. És amikor azt mondom hogy mindenhova, úgy értem hogy mindenhova. A hegyre nem jött fel, de mikor leértünk ott állt ahol kezdődik az ösvény. Bementünk az étterembe, egy óra múlva kijövünk, "Bamboo?!?!" "No bamboo... no bamboo... no bamboo..." Az utolsó már elhaló hangon nyögve.

A végén úgy voltunk vele, hogy oké, akkor bamboo, mennyi? Lefirkantott egy hatalmas összeget, mi annak a felét, húsz perc alkudozás. Nem vitte le elég mélyre az árat, úgyhogy a busz felé mutattunk, ő pedig elkullogott.

Ezek az emberek keményen dolgoznak, és próbálkoznak. Azért támadnak le, mert nincs más megélhetési lehetőségük. Ha fehér arcot látnak, azt gondolják talán ma enni is fognak. Nem lopnak meg, lehet picit átcsesznek az árral, de ettől függetlenül megdolgoznak a pénzért.

Viszont k*rvára irritálnak. Főleg mert sokszor igénybe venném a szolgáltatást, csak hát nincs rá pénzem.

Fájó szívvel, de távoznunk kell Yangshuoból. A következő állomás Hong Kong, ami már gyakorlatilag nem, de az én fejemben azért még Kína.