India - Kilencedik bejegyzés
"Cipő! Levenni!" Kérte szépen a sofőr felszálláskor. Három sornyi emeletes ágyat zsúfoltak be az újszerű autóbuszba. Hely nem marad kihasználatlanul. A sorok közt hátra oldalaztam, és befeküdtem az egyik alsó rekeszbe. Sajnos nem rólam mintázták a kínai szabványt. A sofőr vezetési stílusa, és az útviszonyok ellenére sikerült aludni egy órát a tízből.
Shenzhenben a buszállomástól átgyalogoltunk a kínai határhoz. Egy csoportnyi kisiskolás tódult előttünk a túloldalra. Az átkelés nekünk is pikk-pakk ment, talán még egy percbe sem telt. Pecsét, a csomagok átvilágítása, és már szállhattunk is fel a Hong Kong felé tartó buszra. Az ottani határon már a csomagokat sem nézték át, pár másodperc alatt átrugdostak.
Az első benyomásom Hong Kongról az volt, hogy ez a város London vérfertőzésből született torszülött fattya. A szállásunk a legforgalmasabb úton, a Nathan roadon volt. A Londoni Oxford street koszosabb kiadásán.
Felveszem az utca gyors ritmusát, mozgok a tömeggel, néha oldalra sasszézok hogy kikerüljem a szembe jövőt. Megtorpanok, az előttem sétáló lassan kullog. Hátba akarom rúgni, aztán meglátom hogy egy magába roskadt vénember, szegény menni is alig tud. Ettől bűntudatom lesz egészen addig amíg eszembe jut hogy miért is lenne. Kezd elönteni a gyűlölet, ráfókuszálok egy kerek fenékre, és követem szemmel jó pár méteren át hogy lenyugodjak. Sikerülne is, de aztán a következő zebránál hozzám simul egy indiai "hasis, kokain, lányok?" A túloldalon egy másik névjegy kártyát nyújt "A legjobb öltönyök a városban!" majd hozzám simul "hasis, kokain, lányok?"
A szobánk tíz ágyas, de nyolc is alig fér el benne. Úgy érzem a levegő több éve mozdulatlan. A harmadik emeletén vagyunk egy olyan épületnek amire a legjobb indulattal is a "raklap sz*r" jelzőt ragasztanám. A földszinten lévő bazárban a liftre vársz, melletted egy tüneményes fiatalember szobát kínálgat. Nagyon nagy, és tiszta is, az életére esküszik.
A lépcsőház atmoszférája AIDS-et terjeszt, de legalábbis májgyulladást, viszont még mindig ez a jobb választás.
Pár nap alatt hozzászokik az ember.
A városról alkotott összképem sokat javult amikor megláttam a szépen karban tartott parkokat, a sétányt, és a kikötőt. Jó volt átkompozni a túlpartra, nagy élmény volt a művészeti múzeum, és még moziba is eljutottam. Volt alkalmam beszélgetni helyiekkel, egy kisiskolás csoportnak segíteni a kérdőívükkel a sztárok sugárútján. Az angol gyakorlás miatt csináltak, és helyben le is kérdeztek több turistát.
Tetszett hogy itt aztán mindenféle népet megtalál az ember, akik a szivárvány összes színében pompáznak. A felhőkarcolók éjszaka fényárban úsznak, nem annyira szépben mint a sanghajiak, de azért így is nagy élmény látni őket. Az időjárás tökéletes, nem túl meleg, nem is hideg, este a legkellemesebb.
Nem rossz város, ellátogatnék ide újra, de azt sem igazán bánnám ha porig égne.
Az utazás második harmadában járunk. Az eddigi legmeghökkentőbb pontja az, hogy minden simán ment. Nem vertek agyon, nem raboltak ki, minden szervem a helyén. Ebben a globalizált világban már kevés az esély arra hogy péppé verten tapicskoljak a saját véremben, küzdve az életemért amíg beszállítanak egy retkes kórházba. A doktor lőtt sebtől szalad át hozzám kézmosás nélkül és elkezdi összeölteni a mindenhol szétnyílt fejemet. Utána belemarkol egy vödör sóba és tenyérrel rányomja, aztán leerőszakol négy deci whiskyt a torkomon.
Nem. Könnyű közlekedni, az emberek segítőkészek, de még ha nem is, minden sarkon internet. Jó tervezéssel, és pici erőfeszítéssel eléred a célod, nincs küszködés, és csak néha félelem.
Mindez persze remek, de ugyan mit tud az életről aki sose bunyózott? Sebhely nélkül haljak meg? Na üss meg, mielőtt meggondolom magam...
Holnap belerepülünk a szingapúri hőségbe.
