Mexikó - Vulkán Túra
Reggel hat óra, Juárez metró állomás Mexikóvárosban. Egy tűt nem lehetett volna elejteni a tömegben, szokták mondani helytelenül. A lökdösődés miatt nagyobb eséllyel ejtettem volna el a tűt, már ha lett volna nálam. De ugyan ki hord ilyenkor tűt magánál.
Két méteres körzet volt elkerítve a sínek mellett, és ezt a körzetet rendőrök védték. Mikor valaki közelebb akart menni, visszatessékelték. Először láttam ilyesmit. El sem akarom képzelni milyen jelenetek vezettek ehhez a drasztikus megoldáshoz.
Megérkezett a szerelvény, leszálltak az utasok, mi pedig állatcsordaként préselődtünk a kocsiba. Két megálló után leszállt annyi ember, hogy lehessen lélegezni.
Többen megnéztek maguknak, egyrészt bőrszínünk, másrészt öltözékünk miatt. Számukra hideg volt ez a reggeli tizenkét celsius fok. Sokan téli sapkát és vastag kabátot viseltek, mi vékony széldzsekit, jómagam rövidnadrágot.
Egész napos túrát foglaltam, a várostól nem olyan messze található nemzeti parkba. Parque Nacional Iztaccíhuatl - Popocatépetl. Sok sikert az utolsó két szó kiejtéséhez.
A találkozási ponton három túravezető és három kisbusz állt. A három kisbusz közül kettő jó minőségű és tágas, mi a harmadikba szálltunk be. Ha egy iskola mellett parkolt volna, valószínűleg kihívták volna a rendőrséget. Ezt leszámítva azonban az egyik legjobb szervezett túra volt, amin valaha részt vettem.
3600 méter magasan szálltunk ki a rozoga kisbuszból. Az alacsony hőmérséklet gyönyörűen tiszta, napos égbolttal párosult.
Heten vettünk részt a túrán. Három ukrán (egy hölgy, és két srác), egy mexikói-amerikai fiatalember, egy angol nő, és mi. Túravezetőnk, Alberto egy középkorú, szikár figura, nem túl beszédes, de nem is túl nem beszédes, tehát minden szükséges információval ellátott, ezen kívül mindenki számára szolgáltatott elemózsiával, és vízzel ellátott hátitáskát, és túrabotokat. Jómagam nem vettem igénybe a botot, mert kemény legénynek képzelem magam.
Popocatépetl (5465 méter), azték Nahuati nyelven "füstölő hegy", tipikus tölcsér alakú vulkán, kráterral a tetején. 1994 óta aktív, idén Májusban kifejezetten az volt, még ki is tört. Ottlétünkkor csak nyugodtan üldögélt a helyén, viszont az ösvényeket hamu terítette be. Némi füstnek tűnő képződmény látható volt, de az akár felhő foszlány is lehetett.
Iztaccíhuatl (5230 méter), azaz a "fehér nő". Négy hófedte csúcsa egy fekvő hölgy fejét, mellét, térdét és lábát képviseli. Ő egy alvó vulkán, utoljára 1868-ban tört ki, manapság megmászható, Alberto szerint nem könnyű, több napos expedíció, én pedig hiszek neki. Ha végtelen idő és pénz állna birtokomban, nekiveselkednék, és valószínűleg oda is vesznék.
13 kilométeres túrát tettünk a völgyben, 3600 méterről nagyjából 4000-re mentünk fel. Normális körülmények között mérsékelt szakasz, viszont a magasság megnehezíti a dolgot. Nem töltöttünk a környéken elég időt ahhoz, hogy hozzászokjunk az oxigén hiányához.
Az első pár kilométer nehéznek bizonyult, és úgy tűnt talán vissza is kell fordulnunk, mert az ukrán lány rosszul lett. Hegyi betegségnek nevezik ezt, fejfájással, szédüléssel és gyengeséggel jár. Hosszabb pihenő után mégis tovább indultunk, és végig cammogtuk a szakaszt. Szegény nem szerette volna, hogy mindenki miatta forduljon vissza. Tiszteletreméltó.
Teljesen idilli túra volt ez számunkra a vulkánok magasztos látványával és a kellemes társasággal. Elcseverésztünk, séta közben pedig kellően elfáradtunk, így jól esett megérkezni a parkolóba.
Étel következett. Alberto elvitt minket egy kis hegyi étteremben. Egyszerű hely, nyitott teraszon asszonyok csinálják a tacot. Ez pedig tökéletes alkalom, hogy beszéljek a mexikói ételekről.
Kukorica, bab, chilli. Legfőképpen ezekből készítik itt az ételeket. Habár többféle névvel látták el őket, alapvetően nagyon minimális a különbség köztük. Általában tortillát kapsz babszósszal, csípős salsával, a választott hússal és/vagy sajttal. Ezen a helyen például kértem egy tacot, és egy quesedillát. Az egyetlen különbség az volt köztük, hogy az egyiket összehajtva hozták ki, a másikat nyitottan.
A nemzeti desszertjük a "flan", gyakorlatilag ugyanaz mint a francia "crème brûlée". Ami viszont valóban különleges az a "Mole", ez egy édeskés chilis barnaszósz, amit hússal és rizzsel szolgálnak fel. Egyes régiókban csokit is használnak az elkészítéséhez. Három félét próbáltam, egyik sem lett a kedvencem, de általában szeretem a mexikói kaját, úgyhogy nem volt okom panaszra, Diana számára viszont sokszor túl csípős volt.
Étkezés után vissza Mexikóvárosba. A bedugult forgalomnak köszönhetően igencsak későn érkeztünk meg. Általánosságban kaotikus és lassú itt az autós közlekedés, erre rátett egy lapáttal az aznapi Forma 1-es futam miatt kialakult tumultus. Majd egy óra alatt tettük meg az utolsó tizenöt kilométert.
