Mexikó - Halottak Napja Oaxacában

Poros sivatagi városban lengő ajtós kocsma. Izzadt helyiek húgy-meleg sört vedelnek, miközben a pult mögötti recsegő rádióból mariachi zene szól. Az egyik asztalnál kialakult konfliktus tömegverekedéssé, majd rikoltozós lövöldözéssé fajul.

Valahogy így képzeltem el Mexikót. Ehhez képest gazdag kultúrát, és gyönyörű természeti adottságokat tapasztaltam. A Puebla és Oaxaca közti buszúton kaktuszokkal benőtt, monumentális hegyeket bámultam. Nem láttam még hasonló tájképet.

Jó pár szegényes település mellett is elhajtottunk az elmúlt másfél héten, ami nem meglepő, elvégre fejlődő országról van szó, és a helyiek közül még sokan vándorolnak északra.

Oaxaca, az azonos nevet viselő déli állam fővárosa. Központja az UNESCO örökség részét képezi, és többen Mexikó legszebb településének tartják. Általánosságban sok a turista, de a Dia de Los Muertos környékén teljesen dugig van. Állítólag ebben a régióban szeretik a legjobban a halottakat.

Szállásunk a központól nem messze, viszont egy domb tetején volt. Félreeső környék, szűk, hirtelen emelkedő utcákkal. Kis lakást foglaltam az Airbnb telefonos alkalmazásának segítségével. Még hónapokkal ezelőtt, és már akkor is alig volt bármi elérhető ezekre a dátumokra. Házigazdánk, Lair legalább annyira tömzsi, mint amennyire barátságos. Szolgáltatott információt a városról és a halottak napjáról. Emellett egy üveg kukacos Mezcalt, és tíz liter ivóvizet. Közölte hogyan csiholhatunk melegvizet, melyik kulcs melyik ajtót nyitja, majd magunkra hagyott.

Október 31. Temető látogatás, Panteón de San Miguel. A mellette lévő kápolna kertjében színpadot állítottak fel. Három programhoz volt szerencsénk. 

Mariachi banda kezdett. Sajnos egyikük sem volt Antonio Banderas. A hangosítást picit elbaltázták, de azért jó élmény volt a szépen kiöltözött mexikóiak dalolászását hallgatni.

Ezután tradicionális kosztümben virító helyiek mutatták be mit szokás ilyenkor csinálni a temetőben. Kis oltárt állítottak a színpadon. Virágok, étel és ital jár az elhunytnak.

Végezetül divatbemutatót láthattunk. Egy Oaxaca-i divattervező ruháit vonultatták fel a tipikus Dia de Los Muertos sminket viselő hölgyek.

A programok lezárulta után besétáltunk a temetőbe. A sírok szépen fel voltak díszítve, de nem sok gyertya égett még. Annál több volt a hozzánk hasonló nézelődő. Talán túl sok, és ezért nem jöttek ki a helyiek gyertyát gyújtani. Egy családot láttunk, amint épp elhunyt szeretteik életét ünnepelték. Három generáció jött össze, együtt énekeltek, iszogattak, úgy tűnt jól érzik magukat. Két kissrác odarángatott minket és picit gyakorolták velünk az angoljukat. Fene tudja, miért minket szemeltek ki. A nagymama műanyag poharat tett kezünkbe, hogy aztán egy adag Mezcal-t löttyenthessen belé. Tíz-tizenöt percet elvoltunk velük, majd tovább álltunk. 

Érdekes élmény, mindenképpen eltér a Magyarországi halottak napjától. Személy szerint az otthoni tradíciót preferálom. A csendes kontemplációt. Úgy általában szeretek temetőbe járni a nyugalom és az elkerülhetetlennel való szembesülés miatt. "Semmiféle rettegés nem mer behatolni abba a szívbe, amelyik megtisztította magát a halálfélelemtől." Mondta a sztoikus Seneca. Tetszik a gondolat, és harminchat évesen fel is iratkozom rá. Könnyen előfordulhat, hogy a halál kapujában ezt a preferenciát berittyentésre módosítom.

November 1. Idegenvezetett túra a városban. Fiatal, Angliában nevelkedett, de Mexikói krapek mutatta meg Oaxaca fő látványosságait. Két órán át sétafikáltunk pontról pontra. Láttunk galériát, ettünk házi készítésű csokoládét és Memelát (Gyakorlatilag taco, azzal a különbséggel, hogy disznózsírt csöpögtetnek a tortillára.) Azt is megtudtam, hogy itt forgatták az egyik kedvenc vígjátékom, a Nacho Librét. Örömmel töltött el a tudat, miszerint ugyanazon a helyszínen voltam található, ahol egykoron Jack Black színészkedett. Csupán több millió ember mondhatja ezt magáról.

Tanultunk picit a Mexikói történelemről. Minél több országban jár az ember, annál jobban látja mennyire hasonlóak mindenütt a főbb motívumok. Erőszakos terület foglalás, ami sokszor népírtásba torkollik. Felsőbbrendűnek tűnő ideológiák vírusszerű terjedése, majd elkerülhetetlen torzulása. Uralkodók emelkedése, és bukása. Forradalmak. Arra enged következtetni mindez, hogy vicces lények vagyunk.

Hangulatos város, annyi szent. Színes, élénk, szépen karban tartott, tele magas színvonalú éttermekkel, kávézókkal. Amit a negatívumok oszlopába írnék az a turisták létszáma, de furcsa lenne emiatt panaszkodni az év egyik legnagyobb fesztiválján.

Sminkesek álltak rendelkezésre a város több pontján. Kőkemény valutáért cserébe hullára festették az ember arcát. Délután igénybe vettük egyikük szolgáltatását, ezért a nap hátralévő részén úgy néztünk ki mintha már nem élnénk.

Este a központban zajlott az élet. A főtéren felállított színpadon nagy zenekar játszott, de az utcákon is fel-feltűntek zenészek. Bármerre fordultunk színes díszletek és horror témájú jelmezekbe öltözött népséget láthattunk. Kaotikus hangulatot teremtett a harsány muzsika és fények kavalkádja. Rövid ideig kifejezetten izgalmas volt elveszni a tömegben, huzamosabb idő után azonban legalább annyira irritálóvá vált számunkra, így csendesebb utcák felé orientálódtunk.

Hazatérés előtt úgy gondoltunk felmegyünk a szállásunk közelében található amfiteátrumhoz. Klasszikus zene szűrődött irányából, és mivel dombtetőn helyezkedik el, szép kilátás nyílik innen a város fényeire.

A színház előtt hallgattuk a zenét, közben fényképeket készítettem az épületről és a kilátásról, mikor is egy szépen kiöltözött és mázolt férfi nagy gesztusokkal az egyik bejárat felé invitált minket. Furcsa szituáció, hezitáltunk pár másodpercet, majd követtük, elvégre az emberrablást csak nem amfiteátrumokban bonyolítják.

Egy lépcsőházban találtuk magunkat. Hagyományőrző ruhába öltözött táncosok várták a színpadra lépés pillanatát. Csodálkozva néztek ránk, és mi viszonoztuk a pillantásaik. A lépcső tetején egy szervezőhölgy megállította a "barátunkat" és megkérdezte kik vagyunk mi. Válaszul a fényképezőgépemre mutatott majd azt mondta "fotógrafo". Fényképész. Ezután a színpad hátsó részére tessékelt minket. Nagy lendületű, élőzenés táncjáték tárult elénk. Népi öltözékben jártak népi táncot a fiatal szereplők.

Lőttem pár fényképet a műsorról, majd leugrottunk az első sorok egyikébe. Többezer férőhelyes létesítmény, a mi oldalunkon voltak pár százan, a másik oldala szinte teljesen üres.

A show utolsó húsz percét láthattuk. Igencsak látványos, és különleges élménynek bizonyult.

November 2. Egész napos túrát foglaltunk a régióban. Felvett a kisbusz, köszöntünk a többi utasnak. Pár mexikói, egy unszimpatikus svájci és egy szimpatikus belga pár. Nem mintha rendesen meg tudnám ítélni a karakterüket ilyen rövid idő alatt. De ez nem tart vissza a zsigeri bíráskodástól.

Két külön busszal ment egy nagyobb csoport. Az unott és unalmas idegenvezető felváltva volt nálunk és a másik buszon. A következő dolgokat láttuk.

El Árbol del Tule. Egy nagy fa. Korát 1400 és 3000 év közé becslik a fák korával foglalkozó emberek. Elméletileg a világ egyik legöregebb, és legnagyobb fája. Valóban méretes. A kilencvenes években a kiszáradás közelébe került, azóta mesterségesen tartják életben.

Mitla Romok. Vallási központként szolgált. Az őslakos Zapotec népség úgy hitte ez a kapu az élők és a holtak világa közt. Tévedtek.

Intermezzóként megálltunk egy kézműves textil üzletben megnézni hogyan szővik a színes szőnyegeket, sálakat, pokrócokat errefelé. Utána pedig étkeztünk egy svédasztalos étteremben. Jó hely, ízletes ételekkel, kár hogy ötven évet kellett sorban állni. Nehogy kihagyjam a panaszkodást.

Hierve el Agua. A nap fő látványossága ez a megkövült vízesés. Egy fürdőt is kialakítottak itt, de túl hideg és szeles volt az időjárás ottlétünk alatt, ezért beértük egy nagyobb körtúrával. Gyönyörű hegyvidék, már csak ezért érdemes lett volna idelátogatni. Az érdekes természeti jelenség pedig csak dobott az összképen. 

Másnap még lébecoltunk egyet Oaxacában. Piac, hipszter kávézó, majd hegyen völgyön keresztül vissza Mexikóvárosba. Onnan repülő Cancúnba. Ott pihenés és fürdőzés abban az óceánban, amit később átszeltünk a British Airways londoni járatával. Ezzel le is zárult a Mexikói túra.