Első napunk Cancúnban azzal kezdődött hogy felébredtünk. Igencsak korán, mert az időeltolódás, a hosszú úttal megspékelve gyorsan kidöntött minket előző este.Első napirendi pont: ivóvíz beszerzése. Mexikóban a helyiek is csak palackozott vizet isznak, így számunkra szintén ez ajánlott. Jómagam minden út előtt beírom a google-be hogy iható e a csapvíz az adott országban, városban. Ha az összes találat szerint iható, akkor azt isszuk. Ebben az esetben minden oldal azt írta, hogy nem ajánlott.
Az autentikus mexikói utazás jegyében elfogyasztottunk egy forró italt a közeli Starbucksb-nan. Mielőtt még bárki elítélne, erre azért volt szükség mert a szálláson elment az internet és egy-két dolgot el kellett intézni a világhálón. Ezután az amerikai Walmart névre hallgató szupermarket lánc egyikében tettünk szert öt liter vízre és reggelire. Érdekesség (legalábbis számomra) hogy a pékárú vásárlása itt úgy működik hogy adnak egy tálcát, arra összeszeded a kívánt terméket, majd a pultnál egy hölgy becsomagolja és leárazza neked.
Csak hogy helyi élményben is legyen részünk, elsétáltunk a Kabah Ökológiai Parkba. Negyven perc a trópusi hőségben, ez alatt konstatáltuk, hogy Cancún, mint város nem túl izgalmas. A központ gyakorlatilag széles sugárutak és különböző üzletláncok összetétele, pár véletlenszerű lakóövezettel. A helyiek viszont kifejezetten barátságosnak tűntek, gyakran mosolyogva ránk köszöntek. Elképzelhető hogy csak azért mert sápadt arcúak vagyunk, de az is lehet hogy ez általános dolog.
Egy elkerített dzsungel a Kabah park. Helyiek futottak vagy sétáltak a benne kialakított ösvényen. Úgy tűnt csak mi vagyunk turisták, ami ideális volt számunkra. Láttunk itt teknőst, ormányos medvét, és különböző madarakat.
Délután az óceánpart következett. Cancún legfőképp strandjairól híres, ezért nem meglepő hogy a part mentén majd tíz kilométer hosszan terül el a város Hotel Zónája. Azt hiszem az efféle helyekre szokták az "üdülőparadicsom" szót használni. Makulátlanul tiszta, türkízkék víz, tűző nap, fehér homok. Személy szerint nem vagyok oda a parton döglés gondolatától, de amikor bementünk a vízbe a Chacmool Strandon és a huszonhét fokos óceán hullámain lebegtem, úgy érződött minden rendben lesz. Egy örökkévalóságot tudtam volna tölteni abban a vízben, amiből nagyjából kétszer tizenöt perc lett. Minimális fetrengés után pedig sétáltunk egy nagyot a parton.
Maga a környék természetesen turistáktól hemzseg. Meglepett, hogy főként latin-amerikai turistáktól. Fel voltam készülve a hozzám hasonló, rikító fehér testek látványára, ehelyett a trópusi klímában érlelődött barnabőrű egyének töltötték meg a partot. Azért két félrészeg kanadai megtalált minket. Délután három órakor, koktéllal kezünkben járkáltak fel alá, és arról panaszkodtak hogy senki nem beszél angolul. Szimpatikus.
A következő két nap hosszú, és tartalmas volt. Szervezett túrákon vettünk részt, mindkettő kora reggeltől estig tartott, és mindkettőn elhurcoltak a régió ikonikus pontjaira.
Az első nap negyven személyes busszal vettek fel, ami majdnem meg is telt, túravezetőnk pedig Jimmy volt. Nagy valószínűséggel nem ez volt az igazi neve, hisz egy Mexikói fiatalemberről van szó. Duci, középmagas testalkatú figura, hátrasimított, kontyba kötött hajjal a fején. Laza de ugyanakkor magabiztos stílusa szimpatikus volt kezdettől fogva, és ez a szimpátia kitartott a nap végéig. Azt viszont nem értem miért kellett 'Jimmy'-nek szólítanunk. Vajon a szervezők úgy gondolták, hogy az angol nyelvű idegenvezetést preferáló turisták képtelenek megbirkózni az olyan komplikált helyi keresztnevekkel, mint a 'Diego' vagy a 'Carlos'?
Két óra buszozás után Valladolid-ban álltunk meg fél órára. Az ideút nem volt kifejezetten érdekes, autópályán szeltük át a lapos dzsungelt. A város pici. Főtér, templom, városháza és pár üzlet, köztük egy kávézó, ahol vásároltunk hideg üdítőt. Hangulatos település, emlékeztetett hasonló kisvárosokra a Dél-Amerikai utunkból.
Következő megálló a Chichikan Cenote. (Cenote: Természetes módon kialakult kútszerű karsztképződmény. Bár a Föld több pontján előfordul, de ezzel a névvel Mexikóban, azon belül is a Yucatán-félszigeten a leggyakoribb, és a legismertebb cenoték nagy része is itt található. A mészköves felszín beszakadásával keletkezik, átmérője és mélysége is néhány métertől akár száz méteres nagyságrendig terjedhet, alján rendszerint álló- vagy némely esetben folyóvíz található. - Wikipédia)
Marketinggel kezdődött a dolog. Ez igencsak gyakori a szervezett túrákon. A hivatalos napirend szerint maja sámánhoz vittek, aki megáldott minket egy rövid szertartás keretein belül. Ránk fröcsköltek egy kis vizet, füstöt tereltek ránk és a helyi fickó elkántált valamit maja nyelven. Gondolom a szavaimból kiolvasható az efféle rítusokkal kapcsolatos szkepticizmus. Utána elmondtak pár dolgot a helyiekről, és végig olyan tárgyakat (kőből faragott kés, masszírozásra használt kő, kő edény) prezentáltak amik kaphatók a szomszédos ajándékboltban. Micsoda véletlen. A húsz perces prezentáció után fél órát kaptunk a boltban nézelődésre. Úgy tűnt a társaság nagy részét szórakoztatták ezek a dolgok, tehát valószínűleg velem van a baj.
Egy óránk maradt a cenote látogatásra és a benne fürdésre. Impozáns jelenség, nem volt még szerencsém hasonlóhoz. A benne lévő áttetsző vízhez hosszú lépcsősor vezet le. Mentőmellény viselete kötelező, és természetesen fizetni kell a bérlésért. A víz kellemesen hideg és a benne található garra rufa halacskák rögtön elkezdik rágcsálni az ember bőrkeményedéseit. Csiklandozó érzés, ilyen környezetben fürdőzni pedig kifejezetten különleges és megnyugtató. Csak ajánlani tudom mindenkinek.
Most következett a nap fő eseménye, a világ hét (új) csodájának egyike, a Chichén Itzá. He rákeresel a világhálón, leghíresebb épülete, az El Castillo ugrik majd fel először, vagyis a Kukulkán kígyóisten tiszteletére emelt piramistemplom. A Maják többek közt itt vágták ki az emberáldozatok szívét, annak reményében hogy ez majd javítja a hitelképességüket. Vagy valami ilyesmi.
A dzsungel közepén található a Chichen Itza, tehát a párás hőség kíméletlen. India óta nem tapasztaltam ehhez hasonlót. Az a fajta időjárás, amikor tusolás után teszel két lépést és úgy érzed rögtön vissza is mehetnél a zuhanyfülkébe.
Bevallom őszintén, eddig annyit tudtam a Majákról, amit Mel Gibson bemutatott az Apocalypto című filmjében. Mint kiderült, kifejezetten autentikus a film, még az idegenvezetőnk is megjegyezte. Hozzá kell tennem, hogy az idegenvezetőnk a túra alatt elvesztette a hallgatóság hetven százalékát. Ez főként a száraz előadásmódnak és furcsa angol fogalmazásnak köszönhető. A majd húsz fős társaságból csak hatan tartottunk ki végig. Tanultunk egy s mást a Majákról. Hogyan fejezték le a sportpályán a vesztes csapat tagjait. Hogyan lökték egymást halálba a közeli cenote tetejéről. Hogyan nyomták össze kisbabák koponyáját annak reményében, hogy az agy két félteke eggyé válik, és a gyerek intelligensebb lesz. És azt is hogy ennek ellenére kifejezetten fejlett civilizáció volt, főként csillagászat, matematika és az építészet terén, a leszármazottjai pedig még mindig itt élnek a régióban.
A második túranap kifejezetten rosszul indult. Zuhogott az eső, a gyenge szervezésnek köszönhetően pedig két óra után hagytuk csak el Cancúnt. Addig utasokat vettek fel és tettek egyik buszról a másikra. Miután végre elhagytuk a várost, túravezetőnk, Frank (természetesen nem az igazi neve) az idő nagy részét azzal töltötte hogy megpróbálja rábeszélni a hallgatóságot a cég VIP csomagjára. Ehhez korlátlan italfogyasztás jár. Kapsz egy karszalagot, és annyi sört ihatsz amennyit csak akarsz. A promóciós beszéd végén legszívesebben kilöktem volna a mozgó járműből. Ezt a nap végén is megtettem volna. Ami azt illeti ebben a pillanatban is megtenném, ha mindketten ugyanabban a mozgó járműben tartózkodnánk.
Megérkeztünk Tulumba, a Yucatán félsziget második legnevesebb romvárosába. Az itteni épületek kevésbé monumentálisak, viszont a helyszínt nem lepi el a dzsungel és az óceánparton terül el. Az idegenvezetés fél óráig tartott, ami közben találkoztunk egy méretes iguánával is. Megkértek, hogy ne menjünk túl közel hozzá, mert ezek a fenevadak harapnak.
Végig néztük a megmaradt épületeket, miknek nagy részét különböző istenségek tiszteletére építettek. Pár száz nemes által lakott, fallal körbevett városrész volt ez. A másik oldalán több ezren éltek jóval szerényebb körülmények közt. Mennyit fejlődött azóta az emberiség...
Habár érdekes ez a város is, számomra Tulum legszebb pontja az óceánpart volt. Ezt a partszakaszt nevezik Maja Riviérának, és valóban könnyedén versenyre kelhet az Olasz/Francia szakasszal.
Coba volt a következő megállónk. A változatosság kedvéért ez is egy maja romváros. Kevésbé látogatott, mint az előző kettő. Sűrű dzsungel borítja és hatalmas kiterjedésű, ezért a bejáratnál biciklit is lehet bérelni a bebarangolásához. Számunkra ez nem volt opció, mivel barátnőm, Diana nem tud kerékpározni. Alternatív megoldásként még lehetett volna riksát bérelni, de ez nem tűnt túl szimpatikusnak a hepe-hupa földutakon.
Itt nem volt idegenvezetőnk és az épületek mellett nem találtunk sok leírást, de feltételezem hogy az itteni piramisokat is hasonló indíttatásból emelték. Fejgurigatás.
A The Ruins(A Romok) című horror filmre emlékeztetett ez a régészeti terület, főként mert mindent pop-kulturális utalásokon keresztül látok. Sétálsz a dzsungelben és hirtelen magas piramis terül színed elé. Szerencsére nem törtek gonosz futónövények az életünkre, az viszont sajnálatos hogy a piramis tetejére sem mászhattunk fel. A COVID óta tiltott a dolog. Biztos szép lett volna a kilátás az erdő felé emelkedő építményről.
Ezen a napon is elmentünk egy cenotéhoz fürdőzni. Bejárata nem nagyobb egy mezei kút nyílásánál, de amint lesétálsz a sikamlós csigalépcsőn, barlanggá szélesedik. A víz kristálytiszta és frissítően hideg. A nap fénypontja.
Késő volt már a fürdőzés után, a szállás messze, és a napirend szerint volt még egy megállónk. Playa del Carmenben (népszerű üdülőváros Tulum és Cancún közt). Reméltük, hogy a késés miatt ezt kihagyjuk, elvégre már sötét volt, és úgy nehéz élvezni az óceánpartot, de nyilván nem lehetett, hisz az egész lényege az volt hogy Frank elvigyen minket egy tequila boltba. Legalább kaptunk ingyen kostolót, a buszon pedig elhülyéskedtünk a nap közben megismert Trinidadi családdal, és egy fiatal amerikai taggal.
Reggel hétkor indultunk, este tízre értünk a szállásra. Nem volt gond az alvással.
Képek:
