Dél-Amerika - Utószó
Ez is megvolt. Bő két hetet leszabott róla a koronavírus-reakció, de így is valamirevaló élménynek bizonyult a Dél-Amerikai utunk. Ezt csak azért mondom, mert Machu Picchu még pont belefért. Ha nem lett volna lehetőségem meglátogatni az inka romokat, most valószínűleg az utcán őrjöngenék molotov-koktéllal a kezemben. Manapság úgyis menő dolog az ilyesmi.
Szeretek úgy tekinteni ezekre a hosszabb bejegyzésgyűjteményekre, mint kerek egészre. Szókimondó, tömör útikönyvre, ha így jobban tetszik. Olyan olvasmányra, aminek legfőképp a szórakoztatás a célja, nem a hasznos információk átadása különböző helyekről.
Miután befejeztem az utolsó bejegyzést, hiányérzetem volt. Ezúton próbálom kielégíteni magam és beszélni arról, amit kihagytam.
Öncélú elmélkedés következik most, mégpedig arról hogy milyen irritáló a modern világban utazni, és ennek ellenére miért tartom még mindig elképesztően jó dolognak a vándorlást.
Lamentáció
Mikor még annál is fiatalabb voltam, mint amilyen fiatal most vagyok, kialakult bennem egy idealista kép az "utazóról". Különböző fiktív alkotások fogyasztása során olyan ember koncepciója alakult ki bennem, aki bátor, bölcs, de egyben alázatos. Öregkorában is fitt, és fiatalos, mert ez elengedhetetlen ahhoz hogy utazhasson.
Nem izgatják az anyagiak, tökéletesen elégedett a szerény élettel. Tapasztalatainak köszönhetően átfogó, éles látó nézőpontot tudhat magáénak, ami segíti abban hogy egészséges értékrendet állítson fel magában, és jó döntéseket hozzon az életben.
Pofátlanul karizmatikus. Van benne egyfajta megfoghatatlan titokzatosság, mert habár történeteiből tudod mennyi mindent átélt, ezek csupán absztrakciók maradnak. Ismeretlen helyekről szóló históriák, mik csak arra várnak, hogy te is felfedezd őket.
Bevallom ez a kép nagy szerepet játszott abban hogy jómagam is útnak induljak, hisz hasonló jellemre szerettem volna szert tenni.
Ebben a modern, technológiailag fejlett világban azonban már nem létezik ez a túlidealizált karakter. Jó dolog, vagy sem, nem kell Aragorn-nak lenned ahhoz, hogy tapasztalt utazó legyél. Elég, ha van pénzed és egy okos telefonod. Ráböksz párszor a képernyőre zsíros ujjaiddal; másnap már kétezer kilométerrel odébb meresztheted a segged.
A különböző kütyük és közösségi oldalak elterjedése következtében igen nagy változások mentek végbe az utazás élményében. Például a blog írása helyett pálcika ember illusztrációt is véshetnék egy barlang falába. Állóképek elkészítését villanópor robbanása is követhetné. - Kivéve ha rögtön posztolod valahova, hisz azáltal kézzel fogható értéket fűzöl hozzá.
Dél-Amerikában láttunk túrázókat, amint a gyönyörű természetet járása közben telefonjuk kamerájába pofázva közvetítették minden egyes pillanatukat. Városok utcáin chat ablakokba, vagy média felületekbe bámuló helyieket és turistákat. A selfie bot feltalálóját pedig Robert Oppenheimer neve mellett kellene említeni.
Titokzatosságnak nyoma sincs, ahogy az ismeretlen fogalma is megszűnőben van egy olyan korban, ahol egy eldugott nyilvános wc-ről is találsz nagy felbontású videót, nem hogy a világ legszebb helyeiről.
Pozitív jelenség hogy szélesebb rétegnek adatik meg az utazás lehetősége, és rengeteg segítséget nyújtanak a kütyük, de sokszor úgy tűnik nem kompatibilisek az emberi természettel. Mintha hatásukra végleg elvesztünk volna saját valagunk útvesztőjében.
Mélyen szántó gondolatok.
Talán egy kis tudatossággal lehet javítani a helyzeten. Elméletileg lehetséges anélkül kihasználni a technológiai újításokat, hogy folyamatos figyelemelterelésként és közvetítő eszközként szolgálnának. És anélkül, hogy átlendülnénk a spektrum másik oldalára. Arról a karakterről beszélek, akit ha megkérdezel mi az útiterve, olyasmit válaszol hogy "Én nem tervezek előre. Azt sem tudom jövő héten hol leszek." Mondja ezt a laptopja mögül, miközben épp utazós cikkekből gyűjt információt. Senki nem akar ilyen szörnyeteggé válni.
Ellensúly
Argentínai önkénteskedésünk során a római kori, sztoikus filozófus, Seneca Leveleit olvastam, mert hát én ennyire szuper intelligens, művelt ember vagyok.
Egyik levelében az utazásról ír a bölcs öreg:
"Ó, milyen szerencse volna egyeseknek, ha először önmaguktól vándorolnának el! Most önmagukat nyomasztják, nyugtalanítják, rontják, rémítgetik. Mire jó átkelni a tengeren s városról városra költözni? Ha el akarsz menekülni az elől, ami szorongat, nem máshol kell lenned, hanem másnak. Érkezz akár Athénba, érkezz akár Rhodosba, válassz ki önkényesen egy várost: mit számít, milyen erkölcsei vannak. Magaddal viszed a tiedet."
Első gondolatom a fenti idézet elolvasása után az volt hogy Elmész te a jó büdös picsába, Seneca.
Személyes sértésnek vettem, pedig egyrészt teljesen igaz - a saját bőrömön tapasztaltam utazásaim során - másrészt csak hosszú írásaiból kiragadott idézet. Összességében egyértelműen az utazás mellett volt a vén fing, mégis képes voltam egy szösszenet alapján ellene fordulni. Az emberi természet gyönyörei.
Mielőtt még elkezdenék ömlengeni az utazás előnyeiről, gondoltam ellensúlyozásként megosztom ezt az idézetet. Nehogy bárki azzal vádoljon, hogy irreális elképzeléseim vannak, és azt gondolom mindent megold, ha veszed a sátorfád.
Ömlengés
Ha tudatosan, hosszú ideig utazol, nem túl sok pénzzel, az mindenképpen jellemépítő lehet. Éberebbé, éles látóbbá, hálásabbá tehet. Tisztábban láthatod tőle mi fontos és mi jelentéktelen. Kitágítja a lehetőségek tárházát, miközben a földön tart. Ha csak átmenetileg is, de segít elengedni a mindennapi robot közben elsajátított gépies szokásokat, megszállottságokat. Elfogadod a kényelmetlenségeket, szélesebb rálátást kapsz különböző rétegek életvitelére.
Hazatérés után megnő a "haza" és a szeretteid értéke. Fájdalmas visszatérni a robotba, de talán kevésbé, mintha végig abban poshadtál volna.
Szenvedés az élet, de a világ azért szép. Menj és nézd meg magadnak. Személyesen jobb, mint a képernyőn keresztül.
Ennyi optimizmust vagyok képes kipréselni magamból, mielőtt rosszul lennék.
