Dél-Amerika - Utolsó Bejegyzés

Kálváriánk

Az első bejegyzésben elképzeltem, hogy a munkám feladása és az alternatív életvitel következményeként Japán üzletember előtt vonaglok egy lepukkant sztriptíz bár hátsó szobájában, csak hogy ételt tehessek az asztalra. Szélsőséges gondolatnak tűnt? Nézzük meg mi történt a valóságban:

Egy katonai beavatkozással lezárt, dél-amerikai ország fővárosában ültünk tehetetlenül. Mozgásterünk egy olcsó, sötét hotelszobára korlátozódott. Az utazók végtelen szabadságérzetének illúziója egyik pillanatról a másikra tört ripityára. Ha elhagyod a szállást, és az úti célod nem élelmiszer üzlet vagy gyógyszertár, a perui kormány, nem közös megegyezésből létrejött nemi aktus áldozatává tesz.

Mikor a szép szó kevésnek bizonyul. Nem mintha próbálkoztak volna vele.

Viszont rendelkezésünkre állt az internet és egy tv. Minimális tér az ágyunk előtt, és privát fürdőszoba.

Szállásadónk a családjával ragadt itt. Roninak hívták. Kubából migrált Limába jó pár évvel ezelőtt, hogy megcsinálja a szerencséjét. Sikerült is neki, de úgy tűnik eddig tartott, mert van rá esély hogy nem éli túl az üzlet ezt az időszakot.

Háborús menekültként bántak velünk Roniék. Minden nap félretettek számunkra két adag ételt mikor főztek, és a szobánkba hozták. Általában steak, csirkecomb rizzsel, vagy tésztával. Jó kis egyszerű dolgok. Kezdtük is rosszul érezni magunkat, ezért elmentünk a piacra vásárolni, és beszereztünk egy raklapnyi húst meg miegymást, hogy mi is hozzájáruljunk valamivel az étkezésekhez.

Ha éppen fényhez szottyant kedvünk, kimehettünk az udvarra. Játszottunk Roni kiscicájával, vagy hosszú telefonbeszélgetéseket folytattunk a családtagjainkkal a világhálón keresztül. Itt jobban működött a wifi.

Reggelente kávéztam a recepción, ameddig el nem fogyott, utána leálltam a koffeinnel, mert lusta voltam magamnak csinálni.

Valamiért nem jutott eszembe, hogy fényképekkel dokumentáljam ezt az időszakot. Csak akkor vettem elő a gépet, mikor fürjtojást ettünk, mert még soha nem próbáltam, és mert jól nézett ki.

Lakoma az ágyunk szélén

Sokáig nem tudtam mit gondoljak a járványról. Itt volt az ideje hogy felmenjek az internetre kideríteni mi a véleményem az egészről. Elolvastam, meghallgattam más emberek gondolatait, majd visszaköhögtem az ismerőseimnek, hogy azt higgyék van agyam. Egy nap alatt járványszakértő lettem és spekulálni kezdtem azzal kapcsolatban, mi lenne a jó rendelet ebben a helyzetben. Mintha lett volna bármi befolyásom a helyzetre. Mintha lehetett volna pontos információt kapni, mikor a szakértők is csak tapogatóztak. Csak bámultam a vörös színnel képembe tolt elhalálozási statisztikát, és hagytam hogy rányomja bélyegét napjaimra.

Diana közben folyamatosan mutatta az ötszázmillió járvánnyal kapcsolatos, olykor humoros mímet és viccet, amit az ezzel foglalkozó közösségi-média prostituáltak kreáltak. Más néven influencerek, vagy befolyásolók. A szememben csak fasszopók.

Visszatekintve bölcsebb lett volna bármi másra koncentrálni a figyelmünket.

Két naponta jártunk boltba olyan luxus cikkekért mint a keksz, üdítő, mogyoró. Piacra gyümölcsért, pékségbe süteményért. Egyik alkalommal nem engedtek be a közértbe maszk nélkül. Kapni persze már egyik patikában sem lehetett. Addig sétáltunk, míg bejutottunk valahova, majd hazafelé menet, járda széli nénitől vásároltunk maszkokat.

Sorban állás Limában (nem az én képem)

Érdekes tény, hogy a rendőrség letartóztatott olyan embereket, akik túl messze sétáltatták a kutyájukat a lakcímüktől. Miért is ne.

A karantén első hetének végén már valószínű volt, hogy meg lesz hosszabbítva még két héttel a lezárás. Ez meg is történt.

Betartotta szavát a magyar konzuli hivatal. Naponta, két naponta küldtek híreket az aktuális helyzetről. Az első humanitárius járat Angliába indult. 6,000 dollárért vásárolhattunk volna rá két jegyet.

A "humanitárius" szó definíciója az idegen szavak gyűjteményében: Az emberi bánásmódra törekvő, az embereken segítő.

Kezdett egyértelmű lenni, hogy képtelenség lesz Peruban kivárnunk a járvány végét. Maximum akkor esélyes, ha hónapokat akarunk tölteni ebben a hotelszobában.

Közben a légitársaság törölte az eredetileg megvett, Londonba tartó járatunkat. Pénzt nem kaptunk vissza. Egy évig érvényes utalványt viszont igen. Kár hogy valószínűleg nem lesz esélyünk felhasználni.

Mivel Angliában élünk, gondoltuk megpróbáljuk az angol nagykövetséget is, hátha tudnak segíteni. Kétszer vette fel az adatainkat két különböző ügyintéző, mindketten segítséget ígértek. Azóta sem hallottunk felőlük.

Diana egyik éjszaka az éjjeli szekrény mögül jövő kaparászás hangjára lett figyelmes. Előre húzta a bútordarabot hogy megnézze mi a forrása. Mint kiderült három csótány fel-alá szaladgálása. Egy pillanatig zavarba hozta kedvesemet ez a látvány, végül azonban visszatolta a szekrényt, majd álomba szenderült. Én átaludtam az egészet. Másnap körbefújtunk a szobát csótányirtóval.

A következő mentőjárat Bécsbe indult, egy jegy ára: 800 euro. Tűzoltót képzelek el. Mielőtt kimentené a lángokban álló épületből a bent rekedt kislányt, megkérdezi tőle tudna e adni pár száz eurót. A sokkban lévő lány képtelen felelni erre a kérdésre, ezért a tűzoltó vállat vonva otthagyja.

Természetesen csak humorizálok, hisz nem lehet párhuzamot vonni a két szituáció súlyossága közt. De azért mégiscsak érdekes ez a helyzet. Hollywoodi filmeken nőttem fel, ezért nem gondoltam hogy "mentő" vagy "humanitárius" járatokért pénzt kérnének. A valóságban úgy tűnik lehúzzák a bőrt arról, akiről le lehet. Mi úgy voltunk vele, tudunk várni az olcsóra, vagy az ingyenesre. Már ha lesz olyan.

Mint oly sok emberére, a mi vállunkra is szabadidő tömkelege szakadt, amit természetesen a legproduktívabb módon használtunk ki. Végignéztünk egy halom filmet, és sorozat évadot. Na jó, azért volt némi fegyencedzés, és olvasás is köztük.

Talán most ítélkezel felettem, mert Te végre kiolvastad az Anna Kareninát, vagy elkezdtél új programnyelvet tanulni. A napod minden másodperce tele volt céllal, és értelemmel. Gratulálok, ügyes vagy.

Hazudtam, mert a cicáról is készítettem egy képet a telefonommal.

Karanténunk második hetének végén jött az üzenet a honfitársaimtól, hogy fel tudnának tenni egy Prágába tartó, grátisz gépre. Onnan kisbusszal visznek majd át Pestre, ahol megint karanténba kellene vonulni 14 napra. Két nap múlva indulnánk.

Nagyon hirtelen kellett dönteni, pedig akadt pár kérdőjel a tervben. Diana beléphet e Magyarországra? Mi van, ha Pesten nem találunk szállást? Onnan tovább tudunk majd repülni Angliába?

Válaszok: Nyújtsak be kérvényt a Magyar rendőrségnél, hogy Diana beléphessen, ők majd meggyorsítják a folyamatot. Szüleim feljöhetnek értünk Budapestre vidékről, és tölthetjük náluk a karantént. Azt nem tudják, hogy mi a helyzet a Magyarország és Anglia közt közlekedő járatokkal. Viszont döntsünk azonnal, mert a mentőjárat mégsem két nap múlva, hanem holnap reggel indul. Vigyünk rengeteg vizet, és kaját, mert nem tudják milyenek lesznek a körülmények.

Belementünk, és még indulás előtt elrendeződött minden kérdőjel.

Csehek, norvégok, svédek, magyarok, románok és egy olasz tették ki a cseh követség előtt várakozó népességet. Itt tettek minket buszra. A nemzetközi reptér teljesen le volt zárva, ezért a közvetlen mellette lévő katonai felszállópályára vittek. Nyitott sátrakkal, egy halom székkel, és mobil wc-kel vártak. Megmérték a hőmérsékletünket, drogkereső kutyákkal végigszagoltatták a csomagjainkat. De leginkább csak várakoztattak. Attól kezdve, hogy elhagytuk a hotelt, hat órás folyamat végeztével jutottunk fel a gépre. 

Túl picinek tűnt a repülő ahhoz, hogy egy nekifutással átszelje az óceánt. Az is volt. Kellemetlen meglepetésként ért a pilóta bejelentése, miszerint háromszor fogunk megállni üzemanyagért, mielőtt Prágába értünk. Először Cancún, Mexikóban. Másodszor Halifax, Kanadában. Végül Reykjavík, Izlandon. Egy órás megállók lesznek ezek, mialatt nem hagyhatjuk el a légi járművet.

Pokoli utazás volt. Huszonkét óra a gépen alvás nélkül. Olykor bandukoltunk picit a sorok közt, hogy kinyújtsuk a lábunk, de nagyrészt a szűkös ülésünkben néztünk ki bevörösödött karikás szemeinkből, és lélegeztük be saját mocskunk a szájmaszk mögül. Az utolsó órákban a kimerültség átfordult valamiféle üdvözült elfogadásba. El tudnám képzelni, hogy ilyen állapotban voltak azok, akik azt állították Isten szólt nekik hogy ne lopják el a szomszéd bölényét.

Lássuk a pozitív oldalt: Végig szolgáltak fel ételt, italt. A legénység kedves, mosolygós hangulatot sugárzott, annak ellenére hogy belül valószínűleg ugyanúgy szenvedtek, mint mi. És az egész teljesen ingyenes volt, ezért nincs képem túl sokat panaszkodni. Mondom ezt azután hogy folyamatosan panaszkodtam.

Két kilenc fős kisbuszt küldtek nyolcunkra. Ez vitt el a prágai reptértől Magyarország fővárosába. Mivel a szlovákok teljesen bedeszkázták a határokat, Ausztrián kellett keresztül kocsikázni. Így picit több, mint hat órába tellett az út. 

Ezen a szakaszon kezdtem aktívan aggódni. Mi van ha út közben megfertőződtünk, és átadjuk szüleimnek? Mardosott a lelkiismeret, hirtelen mintha konkrét ténnyé vált volna hogy halálos ítéletet szabok ki rájuk. Nyugtató gondolatokat kényszerítettem magamra. Nem lesz semmi gáz. A gépen mindenki karanténban volt két hétig, mással pedig nem érintkeztünk. Nagyon minimális az esélye annak, hogy elkaptuk. Rögtön visszajött az aggodalom. De mi van ha mégis? Milyen fényt vetne ez rám? Na ez aztán egy másik szintre emelte a lelkiismeret furdalásom. Komolyan azon aggódsz, hogy milyen fényt vetne rád!? Te önközpontú, felszínes paraszt! Inkább ugorj ki az autóból arccal a betonba! Mintha általában olyan csodás fényt árasztanál a világba. Nem is értem miért adok súlyt a szavaidnak...

Édesapám éjszaka vett fel minket a Ferihegy melletti benzinkútnál. Beestünk a kocsiba. Diana szinte rögtön elaludt.

Öt hetet töltöttünk szüleimnél, és senkinek nem esett baja.