Dél-Amerika - Huszonötödik Bejegyzés

Indulásra készen vártuk a túrát üzemeltető cég megjelenését hotelünkben. Hiába tettük mindezt, nem jött senki. Rövid rostokolás után lementünk a recepcióra telefonhívást kezdeményezni. A pult mögött álló néni ekkor közölte hogy azonnali el kell hagynunk a szállást. A koronavírus terjedésének lassítása érdekében szükségállapotot rendeltek el az országban, és holnaptól katonai beavatkozással minimum két hétre lezárják Perut. Azt javasolta még aznap menjünk vissza Limába, mert ez az utolsó esélyünk hogy távolsági buszra szálljunk.

Nem sokkal később megjelent egy fickó az utazási ügynökségtől. Elnézést kért és visszaadta a pénzünk. A recepciós néni követte a példáját. Mi pedig megfogadtuk a tanácsot, és gyorsan belegyömöszöltünk mindent a táskánkba. El tuktukoztunk az állomásra, majd vettünk egy buszjegyet Limába.

 

"Most mi tévők legyünk?" Merült fel bennünk a kérdés a buszállomáson. Akkor még abban az illúzióban éltünk, hogy különböző opciók állnak rendelkezésünkre. "Talán van esélyünk felmenni északra, és ott kivárni a dolgot. Aztán folytathatjuk az utat Ecuadorba."

Egy hónapunk még hátra volt az útból. Két hetet terveztünk Peruban tölteni, majd még kettőt Ecuadorban.

 

Hosszú sorok a bankautomaták előtt Ica belvárosában. Dél-Amerikában a készpénz az úr. Picit kaotikus hangulat, mi csak azért csámborogtunk ide hogy sim kártyát vehessünk valahol. Eddig nem volt mobil netünk, viszont most igen jól jött volna. Egy rendőr megállított minket. Látta rajtunk a tanácstalanságot. Megkérdezte mit keresünk, majd útba igazított. Szerencsétlenségünkre egyik üzletben sem adtak el nekünk semmit, rendszerhibára vonatkozva. Fura hogy közben láttuk amint a helyi ügyfeleket kiszolgálják.

Legyőzötten battyogtunk vissza az állomásra. Felszállás előtt infra hőmérőt tartottak a homlokunkhoz, és fertőtlenítőt nyomtak a tenyerünkbe.

 

Lima kihalt utcáin gépfegyveres katonák és rendőrök járkáltak fel-alá. Mindig megnyugtató látvány az ilyesmi (szarkazmus). Szerencsére ignoráltak minket a fiatalemberek. Nem sok kedvünk volt magyarázkodni.

Hiú remények által hajtva a buszállomástól átsétáltunk egy másikhoz, ahonnan tovább mehettünk volna északra. Mivel zárva volt, maradtunk Limában.

Lima a lezárás alatt (nem az én képem)

Jobb ötlet híján abban a hotelben próbálkoztunk, ahol korábban megszálltunk. Gondoltuk egy próbát megér. A recepciós fickó közölte hogy hivatalosan bezártak, és nem fogadnak vendégeket. Menjünk el a követségünkhöz, nekik kell ebben a helyzetben elszállásolniuk.  - Naiv gondolat. - Azt mondta nyugodtan hagyjuk itt a táskáinkat, amíg elmegyünk.

 

Szép környéken, egy óra sétára találtuk a követségeket. Először a közelebbivel, a Románnal próbálkoztunk, mivel Diana Román. Ez az élmény még mindig a harag fortyogó lávájaként él bennem. Kaputelefonon keresztül egy nő kijelentette, hogy ő nem tud semmiben segíteni. Találjunk szállást. Adott egy telefonszámot, ahol majd felveszik Diana adatait. Viszontlátásra. Később felhívta Diana a számot, elmondta az adatait. Azt ígérték neki hogy tartják a kapcsolatot. Nem tették.

A történtek fényében egyértelmű hogy a nemzetközi diplomácia csúcsán helyezkednek el szomszédaink. Ha a nemzetközi diplomácia arról szól, hogy szard le a külföldön ragadt honfitársad és zárkózz be a palota méretű követség épületébe. Mivel az ellenkezőjéről szól, kijelenthetjük hogy az ott dolgozók rossz munkát végeztek, és azóta remélhetőleg eluralkodott a testükön az ótvar.

Lima a lezárás alatt (nincs helikopterem)

Őszintén szólva a Magyaroktól sem vártam sokkal többet. Ezért ért kellemes meglepetésként az aktív segítségük. Dávid névre keresztelt férfi jött le elénk hogy elmagyarázza a jelenlegi helyzetet.

Röviden összefoglalva minden határ és város le van zárva, ahogy a légtér is. Se ki, se be. Senki nem tud semmi részletet azzal kapcsolatban mikor lesznek mentő járatok. Senki nem tudja pontosan meddig tart majd a lezárás. A szabályok folyamatosan változnak. Egyik pillanatban ezt mondja a Perui kormány, a másikban azt. 10,000 európai turista ragadt az országban, ebből majdnem 100 Magyar. Először azokkal foglalkoznak, akik már lekésték a visszafelé tartó járatukat, vagy a közeljövőben repültek volna Európába. Mivel a mi gépünk egy hónap múlva indult, a lista aljára kerültünk. Számunkra az lett volna a legjobb, ha ki tudjuk várni a karantén végét, és folytatni az utunkat.

Egyenlőre azonban senki nem hagyhatja el a lakását, csak a közelében lévő gyógyszertárba, vagy élelmiszer boltba mehet. Adott egy listát szállásokról, amikről tudja hogy fogadnak vendégeket. Felírta az adatainkat. Megígérte hogy majd keresnek és folyamatosan küldenek hírlevelet az aktuális helyzetről, esetleges mentőjáratokról.

Némiképp megnyugtatta az idegeinket hogy valaki foglalkozott velünk. Örömünkben vettünk ételt a közeli boltban, mert nemigen ettünk még aznap.

 

Miután közöltük a frissen szerzett híreket, a hotel recepciósa beadta a derekát és adott nekünk szállást. Az enyhén szólva is különleges körülményekre tekintettel csak jelképes összeget kért el tőlünk. 19,000 forintnak megfelelő perui solt az első két hétre. Hálásak voltunk hogy nem használt ki minket ebben a szituációban. Nagyon könnyedén megtehette volna, hisz szinte nullára korlátozódtak a lehetőségeink.

Az összeg kipengetését követően elfoglaltuk a szobánkat, és kezdetét vette a karantén.

Katonák Limában (nem én készítettem a képet)