Dél-Amerika - Második Bejegyzés

december 25, 2019

Ágrólszakadt, félmeztelen úriember közeledik felénk, hasonlóan ágrólszakadt, terhes asszonyával. Már messziről elkezd felém ordibálni portugál nyelvén. Mikor közelebb ér az arcomba mutat, majd vihogva azt kiáltja "Gringo!".

Brazília - Rio de Janeiro

Sötétben landolt a gépünk. Internetes kutatásaim, és filmes tudásom alapján biztos voltam benne hogy meg fogunk halni, ha este tömegközlekedéssel próbálunk eljutni a szállásunkig. Elvégre a Dél-Amerikaiak a drog csempészetnél, és az emberrablásnál csak a gyilkosságot szeretik jobban.

Ubert fogtunk tehát, ami Brazíliában annyira elterjedt, hogy a hivatalos reptéri jelzéseken is szerepel. Mobil internet hiányában a reptéri wifit használva rendeltünk egyet a túlzsúfolt felvételi ponthoz. Majd még egyet, mert az első lemondta. Aztán a harmadikba már sikerült beszállnunk, miután a második is törölte az utat.

Glória belvárosi negyedében szálltunk meg öt éjszakát. Közel az azonos nevű metró állomáshoz. Viszonylag jó állagú környék, középosztálybeli munkások lakhelye. A társasházunk bejáratánál lévő két ormótlan vaskapu, és a portás pedig extra biztonság érzetet szolgáltatott.

Airbnb szállásadónkkal egyszer sem találkoztunk. Leadta a portán a kulcsot, mi pedig felvettük. Szobánkban találtunk hivatalos leírást a lakás szabályaival kapcsolatban, pár hasznos tippel kiegészítve. Közlekedés, látványosságok, helyi kaják, stb.

Jól felszerelt és relatíve tiszta szállás. Senki nem zargatott, csak annyi volt a gond hogy hangszigetelésről itt nem hallottak még, ezért néha úgy éreztük mintha az utcán feküdnénk.

Pozitív első benyomás. Akad összevisszaság, és katyvasz ahogy mozogsz a városban, de a buszok\metrók tiszták és pontosak. A közlekedés kaotikus, viszont nem ázsiai szinten. Lehet látni leélt embereket, de nem sokkal többet, mint mondjuk egy európai nagyvárosban.

Először a Megváltó Krisztus szobrához mentünk reggel, de csak délutánra kaptunk jegyet az oda tartó vonatra, így a köztes időt a híres Copacabana parton, és a Santa Teresa negyedben töltöttük. Kókusz levét szürcsöltük a dióból, sétafikáltunk mindenfelé, és bámultuk a városi fákon le-fel rohangáló kis majmokat.

Természeti adottságát illetően nehéz felül múlni Rio de Janeirot. Megváltónk, Krisztus szobráról, és a Cukorsüveg hegyről elénk táruló kilátás miatt könnyen gondolhatnánk hogy csak szépség létezik a földön. Egészen addig míg ránézünk a többi turistára. Selfie stickekkel pózolnak, másokat figyelmen kívül hagyva dulakodnak. Imitálják Jézus széttárt karját, fennhangon vihognak ennek "humorossága" miatt, majd a biztonság kedvéért dulakodnak még egy picit.

Jézus

Kilátás Jézustól

Copacabana

Majom

Santa Teresa Negyed

Fura fa

Santa Teresa Negyed

Cukorsüveg

Figyelmeztetés a Cukorsüvegen

Kilátás a Cukorsüvegről

Hajléktalan Joe Pesci hasonmás egyik keze a melegítő nadrágján. Póló minek. Színpadiasan vakarja a szemérem tájékát, amint elhaladunk mellette. De olyan vehemenciával, mintha smirglivel próbálna fényesre csiszolni egy tölgyfalécet. Barátnőmet bámulja, én meg őt. Diana felgyorsít és fúj-nak megfelelő hangutánzó szót ad ki. Második benyomás.

Ahogy a Selarón lépcsők felé közeledtünk, nyilvánvalóvá vált hogy nincs minden rendben Rioban. Maga a lépcső szép és jó. Jorge Selarón 23 évig dolgozott rajta 1990-től. De a környező utcákat járva magamba döftem volna három hepatitis injekciót, lekísérve két tetanusszal, csak a biztonság kedvéért.

Masszív fekália szag. Nem enyhe, masszív. A magas hőmérsékletnek és a páratartalomnak köszönhetően szinte a szádban érzed, de még a bőröd alá is beeszi magát. Indiai flashback.

A központban közlekedve az emberi roncsok száma is megnövekedett. Bár semmi atrocitás nem ért, a tetemes számú parkokban, és út mentén fekvő hajléktalan nem növeli az ember biztonság érzetét, de a hangulatát sem. Nekik azért valószínűleg rosszabb mint nekem. Mielőtt még nagyon elkezdeném sajnáltatni magam, amiért a közelükben kellett lennem.

Az Ipanema partszakasz és a füvészkert látogatása után picit eltévelyedtünk a metróhoz menet. Egy olyan környéken vergődtünk át, ami még nem favela (nyomornegyed portugálul) de közel áll hozzá. Mint mondjuk a nyolcker fénykorában. Itt találkoztunk Joe Pescivel és még jó pár hozzá hasonló figurával. Harminc százalékkal emeltük a sebességünket, és fellélegezve estünk be a metró állomásra.

Brazília egyik legnagyobb exportcikke a kávé. Emiatt magas elvárásaim voltak a minőségével szemben. Elvégre egy másik kávé nagyhatalomban, Vietnamban ittam életem legjobb kávéit. Egy nagyon hangulatos, önkiszolgáló egységet néztem ki Rioban, a Curto Cafét. Rengeteg fajta van, és fogyasztás után annyit fizetsz, amennyit akarsz, nincsenek megszabott árak. Finom is volt, de valami hiányzott. Koffeinen keresztül akartam átszellemülni, de igazából sima kávéval kellett megelégednem. Több helyen is ittam már azóta, de még mindig semmi különös.

Később kiderült, hogy ez azért lehet, mert Brazília sem a kávéból, sem a kakaóból (másik legnagyobb exportcikk) nem tartja meg a legjobb minőséget. A prémium megy Európába, a középszer maradhat.

Magával ragadó természet, kevésbé elbűvölő kultúra. Ami rögtön szemet szúr, az a száz méterenként elhelyezett templom. Körforgalom közepén, két teljesen elütő betonépület közé bebiggyesztve. Mindegy hol, csak legyen.

Néhány érdekes épület, mint például a Holnap Múzeuma, ahova a kétszáz méteres sor miatt nem mentünk be. A szépművészeti múzeum kívül belül tetszetős, és keddenként ingyenes.

Rejtett gyöngyszem a Portugál Könyvtár. Nem is gondolná az ember hogy a belváros gőzölgő ganajkupacában kotorászva ilyesmit is találhat. Tizenkilencedik századi portugál közösség alapította, és ajtaján belépve úgy éreztem mintha Harry Potter filmbe csöppentem volna.

Úgy általánosságban picit szomorúnak tűntek nekem az emberek Rioban. Lehet hogy ez csak a nagyvárosok jellegzetessége. Az is lehet hogy az elvárásaim voltak rossz helyen, mert azt hittem itt majd folyamatosan szambáznak az emberek üdvözült mosollyal a képükön. Már amikor épp nem rabolnak ki.

Kellemes meglepetésként ért a buszállomás, abból a szempontból hogy nem öklendeztem végig az ottlétet. Pedig általában ez történik velem metropolisokban. Például a londoni Victoria buszpályaudvar szimpla gondolata egekbe lövi a stressz szintemet. Csak úgy tudom lenyugtatni magam, ha elképzelem a megsemmisülését. Jobban is vagyok.