Dél-Amerika - Első bejegyzés
Bevezetés
Mikor otthagyok egy munkahelyet, az utolsó napomon olyan érzések keringenek bennem, mint mikor a Remény Rabjai egy bizonyos jelenetéhez érek. Andy Dufresne a csatorna végén szabad emberként esik a szennyvíztócsába. Átszellemülten tépi le magáról a ruhát, majd félmeztelenül égnek mered, amint Thomas Newman felemelő zenéje katartikus állapotba repíti a nézőt. A szabadság érzet és az igazság beteljesülése fizikailag is bizsergető érzést nyújt.
Egy idő után azonban ezt az extázist félelem váltja fel. Katasztrófáig viszem el magamban a lehetséges negatív következményeket. Mi van ha soha többé nem kapok normális munkát? Mi van, ha elfogy minden pénzem és adósságba kell verjem magam?
Nem sokkal később már azt látom magam előtt, amint hálós combharisnyában, japán üzletember előtt vonaglok egy lepukkant sztriptíz bár hátsó szobájában. A műszak vége után bőgve veszem le magamról a parókát az öltöző koszos tükre előtt; mikor is a Perzsa főnököm rám üvölt hogy Tiffany beteg, úgyhogy takarodjak vissza dolgozni. De előbb szedjem össze magam, különben ő ad valós okot a sírásra.
Talán ideje lenne rátérni miről van szó. Miért hagynám ott a munkám? Jelen esetben egy négy és fél hónapos Dél-Amerikai út apropójából. Erről fogok most itt írogatni. Remélhetőleg kifizetődik majd a kényelem ideiglenes feladása, és összességében a jellem fejlődéséhez vezet majd az út, nem a barátnőm és jómagam elrablásához, kirablásához, felvágásához.
Útiterv
Dióhéjban összefoglalva Brazília - Argentína - Chile - Peru - Ecuador. A tervek szerint nagyrészt buszozunk, mivel a földön szeretünk utazni, és mert a vasútrendszer szinte nem létező Dél-Amerikában. Egyszer repülünk majd, Santiago de Chilélből a Patagónia hegyeibe, majd vissza.
Indulás
Tizenkét órába telt Londonból, Rio de Janeiroba repülni. Soknak hangzik ez, de valójában nem annyira fájdalmas, mint amilyennek hangzik. Kijelzőt tolnak a képed elé filmekkel és sorozatokkal, az utaskísérők étel-italt vágnak hozzád. Ha nem elég az ingyen cucc, az érintő képernyőn rendelhetsz valami felárazott szart. Lehúzod a kártyát a kijelző alján, és három másodperc múlva hozzák is. Gondolom ez sem elég, de ne ess kétségbe, van internet a gépen. Elgémberedés esetében pedig csak állj fel és mászkálj a sorok közt.
Egy szemüveges, fekete férfi ült mellettem a Boeing 787 Dreamliner monstrumán. Nem beszéltem vele, mert hát ahhoz az kellett volna hogy egy idegen emberhez szóljak. Feltételezem hogy Brazil volt. Legalábbis a birtokában lévő könyv annak tűnt.
Csak azért említem meg, mert ez a fickó nyíl egyenes háttal ülte végig az utat. Szó nélkül, étel nélkül, ital nélkül, alvás nélkül. Nem nézett filmet, nem nyomogatta a kijelzőt, sem a telefonját. Olvasott pár órát, egyébként pedig csak holt nyugodtan ült.
Kicsinyes féltékenységemben azt reméltem hogy mindez felszines, és belül majd felrobban. De valójában minden jel arra utalt hogy kiegyensúlyozott. Jó tudni hogy léteznek még ilyen emberek.
Én persze megnéztem három filmet barátnőmmel, és pár sorozatrészt. Toltam magamba mindent amit odaraktak elém. A könyvem olvasatlanul ült az előttem lévő ülés háttámlájában. Meditáltam valamennyit, de azt hiszem csak azért mert szégyenérzetet keltett bennem a szomszédom fegyelme.
Lényeg az hogy minimális szenvedéssel sikerült Brazíliába jutni.
