India - Tizenhatodik bejegyzés

Hölgyeim, és uraim! Mielőtt megkezdenénk az ereszkedést Újdelhi reptér felé, kérem hadd hívjam fel figyelmüket egy különleges utasunkra. Látják a gép hátuljában azt a pubertás arcszőrzetű fiatalembert a copfba kötött hosszú hajjal? Nos, kérem szépen, ő egy igazi hős! Európából érkezett ide, azzal a céllal hogy megmentse az országunkat. Micsoda férfi, nem igaz?

Szegény gyerekeket fog tanítani Jaipurban. Elképesztő!

Teljes önzetlenségről tanúbizonyságot téve otthagyta a családját, otthagyta a barátait, csak hogy részt vegyen egy harmadik világbeli ország felzárkóztatásában. Mert hát ez volt az egyetlen motivációd, ugye? Magadra egy percig sem gondoltál… ó, hogy kapnál egyszerre kolerát, és sárgalázat, de komolyan, te képmutató hippi gyökér. Belevezetném a gépet a Himalájába ha te lennél az egyetlen utas. Legyél olyan szíves, és kotorj ki egy AIDS-es tűt az első szemétdombból amit meglátsz, és lőj magadba vele huszonöt gramm heroint. Csak így tudnál szignifikánsan hozzájárulni az emberiség fejlődéséhez.

Hajnalban érkeztünk meg Delhibe. A Bangkoki hőség után felpezsdítő volt a tizenhárom fok, de nem élvezhetjük túl sokáig. Áprilisban jön a nyár, ami 45-50 Celsius közti eszméletlen párás poklot jelent. Nem várom.

Az első három nap még nem volt igazán India. A reptéren felvett egy pofa, majd elfuvarozott a szervezetünk főhadiszállására, ahol teljesen elfogadható körülmények fogadtak.

Ettünk Indiai ételt, találkoztunk Indiai emberekkel, sétáltunk Indiai parkban. Részt vettünk Indiai mítingeken. Gyakorlati kérdések, és elvárások. Az országról kialakított általánosítások tényként tálalva.

Na de ejtsünk pár szót a projektről, amibe érkeztem. Az Akadémia Dolgozó Gyerekeknek elnevezésű kezdeményezés 2009-ben indult Jaipurban a finn kormány euroinak segítségével. Két nagyobb, központi iskola nyílt jobb környékeken, de közvetlen a nyomornegyedek mellett, és négy kisebb „szatellit” bennük. Ezekre azért volt szükség, mert a kisebb gyerekeknek életveszélyes átkelni egy főúton az Indiai közlekedéskultúrában.

6-tól 15 éves korig találhatunk itt kölköket. Mindegyik Iskolában felzárkóztatás megy. A szatellitekből szép lassan felzárkóznak a gyerekek a központi Iskolához, a központiból pedig az államihoz. A cél, hogy a szegény körülmények közt élő lurkók a munka mellett oktatást, struktúrát, és közösségi érzést kapjanak. A tanároknak úgy kell befogniuk a diákokat az utcáról. Megfürdetik, adnak nekik uniformist, majd elkezdik őket tanítani.

Bár a négy szatellit tavaly bezárt, a két központi iskola mára a kormány által is elismert privát intézménnyé vált összesen majd háromszáz diákkal. Az évek során a beíratott gyerekek hetven százaléka folytatta állami iskolában tanulmányait. Délutánonként alap szintű informatika, és fodrászképzés is elérhető azok számára, akik nem robotolni mennek tanítás után.

Hárman jöttünk ide. A román pár, meg én. Meglátogattuk mindkét iskolát, majd el is lettünk helyezve bennük. Nincs sok különbség köztük, ugyanaz a tanrend, ugyanaz a minden, kivéve hogy az egyik picit nagyobb. Én egyedül maradtam a kisebben, ők mentek a másikba.

A metró állomástól ballagtunk lefelé egy lépcsőn Delhiben. Az alján egy rajnyi riksa sofőr, és pár koszos kisgyerek lepett el minket. A gyerekek a kezünket fogták, és azt mutogatták hogy éhesek. A sofőrök próbálták eltessékelni őket, miközben azt üvöltötték „hova mész?”. Szívet melengető élmény, küldöm mindenkinek, aki szereti.

Miután épségben kikeveredtünk a magból, fogtunk egy riksát. Egy riksát kilencünknek. Egy négy személyes riksát kilencünknek az összes csomagunkkal. Prés.

 Hárman szálltunk ki egy buszmegállónál. Egy olyan buszmegállónál, ahol nem áll meg a busz. Viszont lassít. A pakkokkal élmény volt felugorni a keskeny ajtón a Jaipur felé tartó retkes fapadosra. Az út pedig valami fergeteges volt. A közlekedéskultúra nem rosszabb mint Kínában, ugyanannyira totális káosz. Na de az útviszonyok, és amit látsz az út mentén, az itt valami csodálatos.

Krátereken ugrándozva nem tudod mennyire reális az a félelmed, hogy fel fogunk borulni. Tehenek, és szemét mindenfelé. A koszban seprűt gyártó családok, az út mentén szaró-hugyozó népek, és a tortán habként egy orrfacsaró szennyvíz tó. Mindez India egyik legfejlettebb államában. Ami viszont kifejezetten tetszett, az a kőrakás tetején székelő fiatalember volt. Ha valaha felmerült bennetek a kérdés, ki az, aki megmászik egy tíz méteres kőrakást csak hogy a tetején kakálhasson egyet, akkor most már tudjátok hogy ez az uraság az, Jaipurtól úgy ötven kilométerre, déli irányban.

Kedvenc fekete komikusom, Dave Chappelle mondotta volt egyik műsorában, hogy mikor az Amerika déli államaiban lévő rasszizmust tapasztalta, nem is lett mérges, csak elismerően bólogatott hogy ez már valami. Valahogy így éreztem én is az első pár napban. Nem lettem mérges, és nem is kaptam sokkot, egyszerűen csak „Azt a mindenit, ez valami elképesztő…”

Képzelj el egy olyan társadalmat, ahol a tradíció, és a vallás dominál. A következetesség, és a logika sokszor nyomokban sem tapasztalható. A felvilágosodás még várat magára.

A mélyen tisztelt, szabadon mozgó állatok nagy százaléka elképesztően rossz állapotban van, csont sovány, és hullik a szőre. Néha az, az érzésem humánusabb lenne elfogyasztani szegény párát. Hébe hóba viszont azt látni hogy jobban tartják, mint a saját gyereküket.

A szintén nagyra becsült természetre szó szerint szarnak, vagy szeméthegyekkel borítják be.

Több férfi egymás kezét fogva sétál az utcán, mivel házasság előtt nőhöz nem nyúlhatnak. Minden alkalmat megragadnak hogy hozzáérjenek valakihez. Ezt a saját bőrömön is tapasztaltam. De próbálok nem ítélkezni, ezért is használom a jelenséget leíró angol szakkifejezést: „extremely gay”

A szállásom egy három szobás lakás, amit három Indiaival osztok meg. A projekt vezetőjével, Ashokkal, aki annak az iskolának az igazgatója, ahova be lettem osztva. Egy tanárral szintén ugyanonnan, Nanu Rammal. És a másik iskola igazgatójával, Umrawval. Kiváló állagú hely, itteni viszonylatban jó környéken, de Európai standardről ne is beszéljünk. Minden létfontosságú elem adott, és saját szobám van. A kollégáim pedig külön költöztek egy lakásba.

Az együttéléshez nem volt túlságosan nehéz hozzászokni. A turhafelszívás hangját mostanra Vivaldi tavaszaként hallom reggelente. A személyes terembe sem másznak bele, annak ellenére hogy azt hallottam minden Indiai bele fog.

Tehát a leírtak alapján az iskolák nagyon klafán, klasszul, sőt fainul működnek, a valóság azonban nem ilyen rózsás. A szűk hely itt azt jelenti, hogy nincsenek padok, se székek, a 8 osztályra 4 „terem” áll rendelkezésre. Így két osztály egy helyiségben, egy másik kint az udvaron, a következő a folyosón. Olykor még az irodában is megy a tanítás.

Ezt leszámítva a felszereltség viszonylag jó. Funkcionáló számítógépek internettel, fehér táblák, és tankönyvek. A falak koszosak, de tananyaggal, és a diákok által gyártott poszterekkel, térképekkel lettek körbevéve. Az én iskolámban velem együtt hatan vagyunk tanárok a nyolc osztályra, plusz az igazgató/projekt vezető, aki néha-néha besegít. Szóval nem jut egy osztályra egy tanár, így rotáció, és össze-vissza rohangálás egyesek sorsa.

A gyerekek életébe sikerült némi fegyelmet, és struktúrát vezetni. Reggelente megjelennek a kis uniformisukban. Kék ing, szürke nadrág, a lányoknak szoknya. Ők készítik elő a termeket, kisöprögetnek, leterítik a lyukakkal díszített pokrócokat. Ezután mindannyian beülnek a legnagyobb helyiségbe, hogy népi dalokat, és imákat énekeljenek.

De az a helyzet, hogy ezek a kölkök nem átlagosak. Otthon nem kapnak figyelmet, fegyelmet, és a többségük elképesztően szegény. Ebből adódnak a magatartási, „azt csinálok, amit akarok” gondok. A házi feladat mint elvárás reménytelen, egyrészt mert az otthoni kontroll hiányában semmi nem készteti őket az elvégzésére, másrészt pedig többen közvetlen dolgozni mennek tanítás után. Üvegeket kotornak ki a szemétből, utcán árulnak mindenféle portékákat, és a többi.

Ennek fényében a tanárok dolga nem túl egyszerű, pár óra a gyerekekkel, és teljesen le vannak szívva. A fizetésük olykor nevetségesen alacsony, aminek a felét hazaküldik. Ezért nem mondhatok semmit, mikor csak felírnak egy feladatot a táblára, és összeroskadnak harminc percre a sarokban.  

Na de majd én aztán megtalálom a módot, hogy motiváljam őket. Mind a gyerekeket, mind a tanárokat. És a végén diplomaátadós, sírós jelenetben ölelkezünk a pódiumon, csak hogy aztán egy modern pop-rock számra elsötétedjen a kép, és kiríják a szereplők hátralévő életét… „Márk agyában három év múlva elpattant egy ér.”

Az első két hétben elméletileg egy helyi tanárral kellett volna dolgoznom. Megfigyelni, segíteni az angol kiejtésben, miegymás. Ehhez képest, mikor hétfőn megjelentem azzal fogadtak, hogy „Te tanítasz ötödik osztály. Tanár hiányzik.” Említettem, hogy a tanárok közül kettő beszél valamiféle angolt, annak ellenére hogy mindegyikük tanítja a nyelvet? Azt hiszem nem, tehát íme.

Ezen a szinten a gyerekeknek már folyékonyan kellene olvasniuk, és mondatokat sem ártana alkotni. Sajnos egyikre sem képesek. Viszont a szókincsük nem annyira katasztrofális.

Olvasgattunk, memorizáltunk új szavakat, megtanítottam őket akasztófázni, amit nagyon élveztek, és még matematikáztunk is. - Pár elképesztően kreatív olvasó itt visszakérdezne, hogy akkor fellógatták e egymást az udvaron. A válasz természetesen: nem. És mikor azt mondom, hogy élveztem a gyerekekkel való foglalkozást, nem kell alagsorra, lerobbant furgonra, és nagykerben vásárolt cukorkára gondolni.

Kétszer tettek be az ötödik osztályhoz, egyszer a másodikhoz, egyszer a harmadikhoz, attól függően hogy hol kellett ember.

Szerdán egy gyermekmunka ellenes fesztiválon vettünk részt a műszaki egyetemen, szombaton pedig a legnagyobb indiai ünnep alkalmával – ami a színek fesztiválja – kifáradtunk egy parkba, ahol a kölkök játszottak, és jól beszínezték egymást, de még minket is.

Az ünnep még tart, egészen keddig. Indiai kollégák, és a gyerekek a családjukkal. Mára az összes pajtásom idefáradt az önkéntes csapatunkból, így közösen hosszú hétvégézünk egyet.