India - Tizenharmadik bejegyzés
Első lépésben felszálltunk a buszra. Másodikban leszálltunk róla. A harmadikban elsétáltunk Cameron felföld legnagyobb teaültetvényére. Elképesztő táj. A negyedikben Cseh kollégám ráeszmélt, hogy a buszon hagyta a pénzövét, benne pénzel és az útlevelével. Busz híján stoppolás vissza a faluba. Az állomáson egy indiai hölgy felhívja a sofőrt, aki azt mondja hogy nem találtak semmit, de nemsokára beér a busz, és akkor majd átfésülhetjük gyorsan, mielőtt továbbindul. Meg is tettük, nem találtunk semmit. A sofőr, és a modern bundeszliga frizurát viselő jegykezelő kifejezetten feszültnek tűntek. Azt kérték jöjjünk vissza két óra múlva, talán akkor megtaláljuk, most sietniük kell, nem akarnak késni. Ezen a ponton meg kell jegyezni hogy mikor mi utaztunk velük, fél órát késett, és halál nyugodtak voltak, most pedig három perc miatt sipákoltak. Továbbá miért lenne ott két óra múlva, ha most nincs.
Visszamentünk az adott időpontban, és hát mit ad Isten a pénzöv pont ott volt ahol két órával azelőtt nem. Természetesen pénz nélkül, de hála az égnek útlevéllel.
"Legalább a felét adjátok már vissza, és akkor nem megyünk a rendőrségre." Hangzott el a kétségbeesett ajánlat. Természetesen a helyi Yardnál kötöttünk ki.
A románok viccelődtek hogy az ő hazájukhoz képest elég amatőr szinten megy a lopás, és a hazugság. És valóban. Hiába értettünk semmit abból amit a rendőröknek hablatyoltak, elég egyértelmű volt a szituáció. Az is, hogy az a háromszázötven Maláj ringgit a kis jegyszedőn köt majd ki a végén bling-bling formájában.
Nagyon tetszett ez a környék. Tanah Rata városában szállásoltuk el magunkat, 1400 méterrel a tengerszint felett. Nincs az a fullasztó meleg, az esték kifejezetten hidegek.
Ezek a napok hirtelen elröppentek. Agroturistáskodtam eperföldeken, jártam hegy tetején mohaerdőben. Két számjegyű kilométereket gyalogoltam naponta, de stoppoltam is a kis települések közt.
Az utazók többsége az embereket emeli ki, mikor a legpozitívabb élményeiről beszél mozgolódás közben. Mennyire kedvesek a helyiek itt meg ott. El vannak alélva a segítőkészségtől, a mosolyoktól.
Nem igazán értem ezt. Tapasztalataim szerint az emberek mindenhol csak emberek. Az összes típust meg lehet találni, bármerre jársz, legfeljebb az arányok apró eltérése miatt érezheti valaki azt hogy itt aztán mindenki Krisztus. Esetleg a régióról, más színű emberekről alkotott előzetes vélemény megdőlése. A kellemes csalódás ereje, a félelmek feloldása. Tehát mégis értem.
Nekem is sok a pozitív élményem az emberekkel. Jóval több, mint a negatív. A pozitív viselkedést azért nem emelem ki, mert alapvetőnek tartom idegenek interakciója közben. Viszont gyakran emlékeztetem magam, hogy én csak vendég vagyok. A vendégeknek mindig a jobb arcunkat mutatjuk. Lehet hogy a kedves maláj sofőr, aki nemrég elvitt egy darabon, utána hazament, és felpofozta az asszonyt. Évek óta verbálisan bántalmazza a gyerekeit. Nem tudhatom.
Számomra a legjobb élmények azok, mikor emberekben szellős helyen járok. A tájat akarom látni, és benne barangolni. Embert találok otthon is, esőerdőt, és teaültetvényt nemigen.
Már majd egy hete hogy Langkawi szigetén vagyok. De erről majd akkor, ha már nem leszek itt.
