Három év mindfulness meditáció
Büszkén jelenthetem, hogy rövidebb megszakításokkal ugyan, de kitartottam a mindfulness meditálás mellett tavalyi elmélkedésem óta. Immár három éves tapasztalatom van az egy helyben ülésben.
Mikor jól mennek a dolgok, valamivel könnyebb fenntartani a motivációt, és a meditálás is élvezetesebb. Akkor kezd érdekesebbé válni, mikor a sors megállás nélkül lapátolja az ember fejére a trágyát.
Sam Harris úgy tekint a meditálásra, mintha ezzel élete legrosszabb napjára készülne. Az ötlet lényege az, hogy minél többet meditálsz, annál kevésbé leszel kitéve külső tényezőknek. Saját bőrödön érzed a mulandóságot, ennek következtében egy idő után elfogadod. Ha belül robusztus vagy, jobban állod majd a változásokat, és tisztább fejjel kezeled az esetleges tragédiákat.
Jómagam is hiszek ebben az elméletben, de kezdő meditálóként olykor nehezemre esik kitartást erőszakolni magamra. Könnyebb kiszaladni az első menekülési útvonalon, mint szembenézni a világ által rád gyakorolt érzelmi hatásokkal. Olykor nem is baj ez, elvégre nincs szándékomban szerzetesnek állni. De valamennyire azért érdemes odafigyelni. Hamar visszaáll az ember a káros viselkedésmintákhoz.
A mindfulness célja, hogy segítségével a lehető legobjektívebben lásd a valóságot. Buddhisták szerint elérheted a teljesen objektív látásmódot. Nem értek egyet a sárga köpenyes figurákkal.
Természetünkből fakadóan egyéni szemszögből tapasztaljuk meg a világot. Akármennyire is szeretem a Mátrixot, nem gondolom, hogy bárkinek sikerülhet felsőbbrendű lénnyé szellemülni. Végezhetsz spirituális gyakorlatokat éjjel-nappal, életed végéig, akkor is ember maradsz.
Ezzel együtt tisztelem a próbálkozást, azt pedig elismerem, hogy rengeteg pozitív hatása lehet, ha egészséges mennyiségben gyakorolja az ember.
Jó dolog a valóság, de mi van ha elviselhetetlenül csúf?
Azt hiszem nagy magabiztossággal kijelenthetjük, hogy a mindfulness meditáció a nyugati civilizáció jómódú rétegei közt elterjedtebb. Ezalatt azt értem, hogy mondjuk egy nemzetközi telekommunikációs cég dolgozói közt valószínűleg több meditálót találnánk, mint egy húsfeldolgozó üzem munkásai közt. Nem azt, hogy bármelyik rétegen belül nulla lenne az előfordulásuk.
Leül az közép/felső-közép/felső/elit osztály tagja, becsukja a szemét. Reflektál arra, mi okozott számára szenvedést. Rájön, hogy teljesen bagatell dolog miatt agonizált. Például a szomszéd kocsiját egy évvel később gyártották le, mint az övét. Vagy tinédzser korában nem figyelt oda rá az apja, mikor el akarta mesélni neki legféltettebb álmait.
Meg is van oldva, minden nap leül tizenöt percre reflektálni, alapvetően pedig éli kényelmes életét.
Lássuk, hogy működhet ugyanez az alsóbb réteg esetében. Középkorú férfi/nő nem érzi túl jól magát mentálisan, ezért kipróbálja a meditálást. Természetesen az ő problémái picit más jellegűek, mint anyagi szempontból kényelmes életet élő barátunké. Hónapról hónapra tengődik, a számlákkal elmaradásai vannak. A szűkös élettér miatt folyamatos konfliktus alakul ki a családtagjaival. Szabadidő szinte nulla, munkája gyakran megviseli fizikailag, de lelkileg is leépíti. Mindennapjaira rányomja bélyegét a konstans anyagi bizonytalanság, és az alacsony életszínvonal.
Meditálás közben elviselhetetlennek tűnő érzelmi hullámok ütik meg, ezért rövid próbálkozás után visszamegy a láncdohányzáshoz, és a napi x doboz kőbányaihoz. Minimális szabadidejében agyzsibbasztó szappanoperákat képes csak feldolgozni.
Azért kicsinyeltem le a felsőbb osztály problémáit, mert kevésbé tekinthetőek súlyosnak, mint az alsóbb rétegeké. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy elhanyagolhatóak. Csak azt, hogy más jellegűek, és a kézzel fogható gondok mellett eltörpülnek.
Míg az első esetben egyértelmű megoldásnak tűnik a mindfulness, a másodikban már problematikusabb a dolog. Pedig elméletben a szegényebb számára fontosabb is lenne az objektív, tiszta gondolkodás. Segítené abban, hogy józan eszét megőrizve javítson a helyzetén.
A valóságban azonban nem biztos, hogy játszik a dolog. Sőt, kifejezetten abszurdnak tűnhet. „Tehát azt mondod, arra használjam azt a kevés szabadidőmet, hogy figyelem a lélegzetem? Csak azért, hogy tisztábban lássam a nyomorult életem? Elmész a picsába…” Számomra teljesen érthető ez a reakció, talán azért, mert megfordult a fejemben meditálás közben.
Soha nem könnyű fegyelmezettnek lenni, de egyértelmű, hogy örökölt személyiségjegyek, és környezet függvényében egyeseknek könnyebb. Ha alapvetően fegyelmezett a jellemed, és külső tényezők sem akadályoznak túlzottan, viszonylag lazán betartod a meditálást. Ha viszont természetednél fogva szétszórt vagy, és a környezeted is kaotikus, akkor cseszheted. Hajlandóságtól függetlenül. Ezért nem hiszek abban, hogy minden szép és jó lesz, ha a föld teljes népessége meditál majd. Mert valószínűleg nem fog, akármennyi meditációs applikációt dobnak is piacra.
Harmadik meditáló évem végén azt a következtetést vontam le, hogy hasznos a mindfulness, mindenképpen folytatni fogom, de az eszképizmust sem szabad alul-értékelni. Megvan a maga haszna a mindennapok átvészelésében. Nem kell annyira ragaszkodni a valósághoz. Egy jó film, könyv vagy sorozat is rengeteg értéket adhat. Zenében elmerülni is elképesztően jó dolog.
Evidensnek tűnhet ez, de hajlamos az ember túlságosan elmerülni egyes eszmerendszerekben. Pár hónap után azt hiszed megfejtetted a létezés titkát, és minden más alsóbbrendűnek tűnik. „Ez az objektíve legjobb életmód.” Ironikus, milyen nehéz lehet elengedni egy olyan gondolkodásmódot is, ami arra épül, hogy engedjünk el mindent.
