Dél-Amerika - Nyolcadik Bejegyzés

Túlzsúfolt, és meglehetősen mocskos buszállomáson nézem, amint egy tisztességesnek tűnő asszony végez a cigijével, majd a csikket lazán a földre pöcköli. Rosszalló fejcsóválással elvonom a tekintetem. Egy nagyapa korú öregemberen landol. Lejárt sportcipőben, vászon nadrágban, és kopott ingben csoszog a tömegben, power rangers, és egyéb felfújható mesefigurákat magához szorítva. Kétségbeesett tekintettel néz körbe-körbe, hátha valaki vesz tőle valamit. Talán a csipogó játékot, amit figyelemfelkeltés céljából nyomogat kitartóan. Rám nehezedik a papa személyes tragédiája; összeszorul a gyomrom a látványtól, és legszívesebben a földön kuporogva bőgnék. Ezt az érzést az egész világgal szembeni düh váltja fel, majd a felégetése iránti vágy. Szólok Dianának, hogy keressünk egy helyet, ahova beülhetünk, míg nem jön a buszunk.

Argentína, Corrientes. Félig kisbolt, félig falatozó volt csak nyitva az állomáshoz közel. "Falatozó" alatt természetesen dühöngő alkoholisták törzshelyét kell érteni, bár ottlétünkkor kihalt volt. Sötét, dohos lyuk. Éhesek voltunk, de a helyet elnézve úgy döntöttünk elég lesz az üdítő.

Külön említést érdemel a szoba formájú penész, amit a tulajdonos mosdónak keresztelt. Rég nem léptem be ocsmányabb helyiségbe. Utoljára Indiában, egy út menti pihenő budijában futott végig rajtam hasonló szintű undor. Persze az el is vitte a prímet, hisz gyakorlatilag egy teleszart, és pisált gödörbe kellett kiürítenem húgyhólyagom tartalmát.

Csak pár órát töltöttünk ebben a városban, átszállás céljából, de bőven elégnek bizonyult. Fellélegezve szálltunk fel az Észak-Argentínába, pontosabban Saltába tartó éjszakai buszra. Tizenhárom órás menetidő, de a biztonság kedvéért felkerekítették tizenötre. Ebbe a késői indulás, és egy durrdefekt is belefért.

Most pedig álljunk meg egy szóra, mert arról szeretnék beszélni, milyen változásokat tapasztalunk a határt átlépve.

Brazília elképesztően kevert volt etnikailag. Viking kinézetű germán, Jet Li, Ben Affleck, éj-fekete afrikai, vagy latin szerető. Ott megtalálsz mindent.

Argentína lakosságát nagyrészt spanyol, és olasz bevándorlók leszármazottjai teszik ki. Így főként Stefanot, Miguelt, esetleg Juant látni. Őslakos, vagy árja komplexusú személy is kiszúrható, de jóval ritkábban, mint Brazíliában.

Ha fejest ugrasz a Dél-Amerikáról írt blogokba, gyakran fogsz találkozni kóbor kutyákkal kapcsolatos megjegyzésekkel. Mégpedig azzal a ténnyel, hogy tele van velük a kontinens. Brazíliában mérsékelt volt a helyzet, bár hozzátenném, hogy mi csak a három legfejlettebb államban jártunk.

A határt átlépve azonban szembesültünk a tömérdek kóbor kutyával. Bandákba verődve lógtak utcasarkokon, hordozható magnóból spanyol nyelvű gengszter rappet üvöltetve. Ha véletlenül találkozott a tekintetünk, agresszívan szóltak oda, hogy "Mit bámulsz, pendejo?!" 

Valójában a legtöbb kutya félénk, vagy maximum kunyerál. Agresszívval ritkán találkozni.

A gyűlölet visszatérő téma a blogon, úgyhogy beszéljünk a bankokról.

Mikor először használtunk készpénz automatát Argentínában, érdekes dolgokat tapasztaltunk: 

Először is a maximum felvehető összeg 30 000 HUF-nak felel meg, ami elképesztően alacsony, főként annak fényében hogy nem olcsó az ország.

A következő furcsaság, hogy 3000 forintba kerül minden egyes pénzfelvétel, az összeg méretétől függetlenül, és azon felül, amit esetleg a saját bankod kér el a tranzakcióért.

Joggal merült fel bennünk a kérdés: Ez meg mi a faszom?

Körbejártunk hat különböző automatát, de nem hogy olcsóbbat nem találtunk, de volt ahol a maximum felvehető összeg 20 százalékát kérték el használati díjként.

Internetes kutatások után kiderült, hogy egyik banknál sem jobb a helyzet, ha külföldi kártyáról van szó. Olvastunk legendákat, miszerint egyes automatákból ki lehet szedni 60 000 forintot is, de ez számunkra csak mítosz maradt.

Semmi gond, majd fizetünk kártyával.

Minden egyes kártyás tranzakciónál be kell mutatnod az útleveled (helyiek esetében személyit). Ez már önmagában fura volt számomra, de csavar a történet végén, hogy a számlára is rá kell írni az útlevél számot, és aláírást is kérnek. Nyilván nem hal bele az ember, csak érdekesség.

Ami viszont megint csak kellemetlen, hogy számos helyen nem fogadnak el kártyát, vagy ha el is fogadnak, 20-30 százalékkal magasabb összeget kérnek el.

Mi van ha készpénzt hozunk? Mi lenne. Kurva szar árfolyamok, jutalék, és a többi.

Konklúzió: meggyaláznak, bármit csinálsz. Még ha olyan sóher is vagy, mint én, és odafigyelsz, hogy minden tranzakción a lehető legkevesebbet bukj.

A legtöbb ember elengedi ezeket a dolgokat, és nem hagyja hogy elcsessze a kedvét. Ez egyértelmű pozitívum, mert én úgy éreztem magam, mint egy vízforraló, akiben víz helyett csak a düh bugyog. Az argentin bankárok eközben James Bond filmbe illő fő-gonoszként dörzsölték a tenyerük a nyomorom láttán. Legalábbis a fejemben.

Készpénz válság, tetemes államadósság, brutális infláció. ATM-ek előtt hosszan kígyózó sorok. Mindez rövid magyarázatként szolgálhat a helyzetre.

San Ignacio, Argentína  

A fent említett corrientesi átszállásunk előtt töltöttünk itt egy napot. Christopher Nolan megirigyelné, ahogy az idősíkokkal játszadozom.

Apró falu ez, Misiones tartományban, egyetlen nagyobb attrakcióval, mégpedig egy Jezsuita misszió romjaival.

A jezsuiták olyan keresztény szekta részét képzik, minek hite szerint Jézus keddenként nem szandált, hanem tanga papucsot hordott. Vagy valami hasonló. Inkább ne nézzetek utána.  Abban biztos vagyok, hogy a valós definíció hasonlóan mulatságos.

Argentínában kifejezetten aktívak voltak ezek a térítők. Nagy komplexumokat húztak fel a 17. században, ahol a helyi őslakosokkal együtt éldegéltek, és dolgoztak. A 19. században azonban a brazilok valami oknál fogva lerombolták ezeket a missziókat. San Ignacioban maradtak meg legjobb állapotban az épületek. Relatíve.

Még tíz látogató sem volt a romoknál, mikor odaértünk. Hála a jó égnek. Elcsászkáltunk a vöröses barna kőfalak közt, és a zöld udvaron. Túlzás lenne azt mondani, hogy életem kulturális élménye, de nem rossz hely.

Maga a falu csendes, alföldi hangulatot árasztott. Úgyis mondhatnám, halott volt. Egy-két kisbolt, pékség, fagyizó, bezárt étterem, és a szintén élettelen rom. Személy szerint nagyon élveztem San Ignaciot. Még pár napot elhenyéltem volna itt, ha nem lett volna megvéve másnapra a buszjegyünk. Így viszont seperc alatt körbesétáltunk mindent, majd ott sem voltunk.