Utazás Mint Fájdalomcsillapító
Nem számít hogy irodában folysz le a székről, vagy egy raktárban ostoroznak e a produktivitás nevében. A munkahét egy részén eljön az a bizonyos pont, mikor elgondolkozol mi lenne ha fájdalommentesen (ez opcionális) elhunyna körülötted mindenki. Nem azért mert egy lelketlen szörnyeteg vagy, hanem mert ez a rutinra épített túlélő műsor, amit manapság átlag munkahétnek hívnak annyi életkedvet lereszelt rólad, hogy a világvége is megváltásnak tűnne.
Távol álljon tőlem hogy bárkit is arra buzdítsak hogy az érzést követően Mortal Kombatba illő repülőrúgással semlegesítse a főnökét, majd a munkahelye minden pontját gondosan levizelve kilépjen. Sajnos mindenkinek be kell nyelnie a maga részét. Tudtommal nem létezik jobb alternatíva. Természetesen Észak-Korea utópiáját leszámítva. Kár hogy nem engednek be senkit.
A józan ész megőrzése érdekében túlélési stratégiákat dolgozunk ki a munkahét átvészelésére. Nem akarom leszólni ezeket a stratégiákat, hisz az esetek nagy részében meggátolnak abban hogy elmerüljünk a neheztelés mocsarában, és egy belvárosi épület tetején kössünk ki távcsöves puskával.
Viszont úgy gondolom létezik köztük hierarchia. Például a hétvégi masszív alkohol fogyasztás nem túl építő ha szokássá válik, ráadásul a másnaposság a maradék szabad idődet kínszenvedéssé varázsolja. A ruha, és egyéb szir-szarvásárlást szintén a lista aljára száműzném, ahogy a kényszeres maszturbálást is.
Az otthon dögölve sorozat vagy filmnézés lehet érdemi időtöltés attól függően mit nézel. Ugyanez igaz az olvasásra.
Aztán ott a meditálás, edzés, tanulás, különböző hobbik. Ezek közé biggyeszteném be az utazást, mint jobb minőségű egzisztenciális fájdalomcsillapítót.
Jobb, mert általában javít az életminőségen, nem pedig ront. Mikor életminőségről beszélek, főként a kedélyállapotra gondolok, nem a 150 centis OLED TV-re, vagy az új verdára.
"Nem relatív ez? Nem az a lényeg hogy szeresd amit szabadidődben csinálsz? Miért lenne felsőbbrendű bármelyik?"
Tegyük fel hogy munka után hazamész, balerinának öltözöl, és két órán keresztül tea délutánost játszol a helyi ruhaüzletből lopott próbababával. Nincs ezzel semmi gond. Nem bántasz senkit, jól érzed magad.
Az a probléma, hogy az ember általában reflektál arra hogy mivel töltötte az idejét. Nem folyamatosan, de hónapok, évek után leltározni fogsz, mert hát az időd véges. Talán olyasmivel kéne tölteni aminek látod értelmét. Ha visszagondolva úgy látod a balerinás tea délutánok voltak életed legszebb pillanatai, akkor minden rendben. Viszont ennek a valószínűsége csekély.
Nem azt javaslom, hogy erőszakolj magadra olyan hobbikat amik nem érdekelnek. Csak hogy próbálj meg abban a keresztmetszetben mozogni, ahol élvezed is amit csinálsz, és nem tartod elvesztegetett időnek. Az utazás szerintem sokaknál ebben a keresztmetszetben helyezkedik el.
Visszaszámlálás
Egy piros keretes naptár néz le rám minden nap a munkahelyen. Színes karikákkal jelöljük be ki mikor megy szabadságra. A kollégáim már januárban elhasználták összes karikájukat, én még csak a felét. Enyhén lehangol a látványa. Mintha teljesen kizárná a spontaneitás lehetőségét. Minimális kivétellel meg tudom jósolni milyenek lesznek az év napjai. A rutinná vált hétköznapok, majd a feloldozást jelentő szabadnapok.
Más szóval számolok a hétvégéig, majd a karikákig. A következő naptárig, és a nyugdíjig (jó vicc). Néha picit előreszaladok, és a halálom napjáig. Oda fekete karikát teszek majd.
"Ha egy olyan foglalkozást választasz, amit szeretsz, akkor egy napot sem kell dolgoznod életed során."
Konfuciusz szerény véleményem szerint zagyvaságokat hordott össze. Elvégre egy idő után az is munkává válik amit szeretsz. Azt aláírom hogy a szenvedés minimalizálása érdekében érdemes olyan foglalkozást választani, amit nem undorral végez az ember. De a munka ettől függetlenül még munka marad. Naiv, sőt veszélyes azt gondolni hogy az álom munkád végzése közben mindig úgy érzed majd hogy nem dolgozol. Mert egy idő után szinte biztos eljön az a pont, mikor nincs kedved az egészhez.
Elsőre cinikusan hangozhat mindez. Talán azért mert az. De jobb elfogadni bizonyos alapvető igazságokat, miszerint nem mindig csinálhatod azt amit akarsz, és hogy végleges kiteljesedés nem létezik.
Nem a kocsid vagy
"Bohóckodó ganajkupacok vagyunk mindnyájan. A nagy közös trágyadomb apró részei." Chuck Palahniuk szerint. Vagyis az általa írt egyik karakter szerint. És habár egyet értek Tyler Durdennel, ez sokaknak nem fog lemenni a torkán. Az viszont talán igen hogy nem az anyagi javaink határoznak meg.
Úgy gondolom élményekért jobban megéri dolgozni, mint tárgyakért. Az új pirítómból nem igazán fogok tanulni, ráadásul a kezdeti öröm nagyon gyorsan elillan a megvétele után. Egy utazás referencia ponttá válik, és sok esetben bölcsebbé tesz. Már ha nem csak azért mész hogy egy új helyszínen étkezz, vagy rúgj be. De az utazási alapelveimről már írtam korábban.
Ezt az érvelést nem nehéz naivitással vádolni. Mi van az anyagi biztonsággal, a karrierrel? Mi lesz a jövővel? Az élményeidből fogsz élni idős korodban? Rögtön a szélsőségek járnak az ember fejében, mintha bármely ponton azt mondtam volna hogy égesd el minden anyagi javad és költözz egy jurtába. Eszem ágában sincs.
Mikor prioritást állítok fel magamban azzal kapcsolatban mire költsem a pénzem, akkor az alapvető szükségleteim után próbálok olyan dolgokat beilleszteni a sorrendbe, amik hosszabb távon valószínűleg pozitív hatással lesznek a mentális egészségemre. És mivel ezt jó dolognak tartom, írogatok róla a kis blogomba. Hátha más is jó ötletnek tartja majd, és azt mondja. "Jaaaj, hát te olyan okos vagy! Megváltoztattad az életem! Micsoda férfi!" Természetesen az ilyen téveszmék szereplői kizárólag Gal Gadot külső adottságaival rendelkező nők. De inkább térjünk vissza az eredeti témához.
Utazzál
Menj el valahova máshova mint ahol most vagy. Láss új kultúrákat. Nézz várost, vagy a természetet. Szakadj ki a robotból és szagold meg a k*baszott rózsákat. Élvezd a pillanatot meg a többi istenverte klisé. Ne keseredj bele a létezésbe. Ne csak a társadalmat okold amiért soha semmi nem jó. Ilyen állatok vagyunk, ez az operációs rendszer fut az agyunkon. Menjél el, és lásd hogy lehetne sokkal rosszabb. Értékeld a szerencséd, és amid van. Tudom hogy fárasztó, de a harmadik világban tényleg éheznek. Ma már nincsenek távolságok, bárhova eljuthatsz ha nagyon akarsz. Interkonnektivitás van, meg interdependencia. Bármit is jelentsenek.
Ezeket mind magamnak mondom elsősorban. Képzeld el ahogy üvöltöm a tükörbe minden reggel, csak hogy át tudjam magam cibálni a napon.
