Rota Vincentina III.
El is érkeztünk a sorozat lezáró darabjához. Úgy gondolom nagyjából akkora érdeklődés fogja övezni mint a Halálos Iramban című remekek harmadik részét, a neves Tokyo Driftet. Tehát nullához közeli. Mindezek ellenére tartozom annyival az olvasóközönségemnek (Anya, Apa) hogy lezárjam utunk történetét.
5. nap: Arrifana - Carrapateira - 24 km
A csodaszép recepciós lány nem tudott nekünk másnapra taxist keríteni. Úgy tűnik reggel nyolc órakor még elképzelhetetlen volt számukra a munkavégzés. Azt javasolta menjünk ki reggel a taxiállomáshoz, hátha lesz már ott valaki. Találtunk is egy öreg fickót. Nagy nehezen elmagyaráztuk, vagyis főleg mutogattuk mi kéne. Oké, felhívja egyik kollégáját, és két taxival elvisznek Arrifanába. Mindezek után elsétált. Tíz perc múlva begurult a másik autó, a pofa kérdezte hol van az öreg akivel beszéltünk. Nem tudjuk, elcsámborgott valamerre. "Hát ez nem lehet igaz!" gesztusokkal fogadta az információt. De közben már láttuk a távolból, amint cseppet sem sietve érkezik a sofőr.
Az aznapi szakasz előtt még beültünk Arrifana piciny falvának egy kávézójába. Bekenegettük magunkat. Tűzött a nap, mint annak a rendje, így lelkiekben is készültünk.
Még mindig a piros-fehér történelmi út, de immár érdekesebb szakasza. Partra vetődtünk, hisz Arrifana az óceánra néz, de nem túl sokáig bámulhattuk a vízrengeteget. Jöttek a dombos völgyek, búzamezők, és a parafaerdők.
Életemben nem láttam még parafát. Feltűnt hogy picit máshogy néznek ki ezek a fák, de nem tulajdonítottam nekik különösebb jelentőséget, amíg a többiek fel nem hívták rájuk a figyelmem. Pedig az erdőben rengetegnek le volt hántolva a külső kérge, és számokkal meg voltak jelölve. Ráadásul tudtam hogy aznap látni fogjuk őket. Próbálom elhessegetni a hangot a fejemben, ami azt mondja azért nem tűnt fel mert iszonyatosan ostoba vagyok.
Hippi panzióban szálltunk meg Carrapateira part menti falvában. A személyzet mentalitása alapján merem kijelenteni hogy hippi. Organikus konyha, hátul kert, laza hangulat, reggae zene, raszta hajú recepciós/pincér. Mennyi bizonyíték kellene még arra hogy itt nem vetik meg a hasist.
Az egyik legjobb szállásunk volt mindenképp. A szobák szépek, nagy erkéllyel. A vacsora, és a reggeli pedig mennyei.
Egy magyar lánnyal is összefutottunk. Itt dolgozott. Csak az est vége felé tűnt fel neki hogy honfitársak vagyunk, és jött oda. Harmadik szezonját dolgozza Portugáliában, az év többi részét otthon tölti Pesten. Kedves, és közvetlen teremtés benyomását keltette. Kétezer fős városban él nem messze Carrapateirától, azt mondta az neki már túl nagy. Picit furcsálltam a kijelentést.
6. nap: Carrapateira - Vila do Bispo - 22 km
Erdők, szamarak, búza. Kihalt faluban kávé, és frissen facsart narancslé. Az elég puccos vendéglátó ipari egységben vízhólyagok szurkálása ment végbe. Hogy melyikünk részéről, az nem fontos. Mikor fel lett hívva a figyelme rá, a zokniját is az asztalra dobta. Gondolom ebből egy tudós képes lenne következtetéseket levonni a kimerültség, és a civilizált viselkedés kapcsolatáról.
Nagyjából ennyit érdemes megjegyezni a napról. Kellemes sétával eltelt. Estére picit beborult az idő. Elértük Vila de Bispot. Nem messze találtunk egy Lidle-t. A közös konyhában főzőcskéztünk, borozgattunk, jó hangulatban beszélgettünk.
7. nap: Vila do Bispo - Vicente - 14 km
Az előző esti borult idő kitartott reggelig. Annyira nem bántuk hogy ezúttal nem tűz a pofánkba a nap. Laza tizennégy kilométer választott el a végcéltól. Fél lábon is végig tudtuk volna ugrálni, de annak ugye nem sok értelme lett volna, tekintve hogy mindkét lábunk funkcionált.
Ezen a szakaszon visszatértünk a halászok útjára. Komor, szürke színt öltött az óceán. Jól állt neki, ráadásul ahhoz a tényhez is illet, hogy a túra végéhez értünk.
Egy nagyobb csapat birka, és szörfösön kívül nem is igen találkoztunk senkivel ezen a szakaszon.
A végcél picit illúzióromboló volt. A Cabo de São Vicente névre hallgató világítótornyos csücsök híres-neves arról hogy Európa leg-dél-nyugatibb pontja. Rengeteg autó. Étel, és szuvenírstandok. Ezekkel még nem is lenne gond, de emberek is társultak hozzájuk.
Azért itt is ittunk egy kávét, van aki evett churrost (hispán fánk szerű cucc). Elkattant a kötelező csoportkép. Picit sétálgattunk a világítótorony környékén. Összefutottunk megint az amerikai nővel. Jópofiztunk vele pár pillanatot. Elkattintott rólunk egy képet, mi is csináltunk egyet róla, majd vártuk a Lagosba tartó buszt.
Furcsa érzés volt megint nagyobb városban létezni. Szép tengerparti hely, de valamiért irritáltak az emberek. Nem tudom hogy azért mert nagy részük az a tipikus, kiégett, eszméletlenül szabad, hiper-érzékeny, mezítlábas doboló kör részeként ópiumos mámorban ülő képmutató szarházi volt; aki tíz éven belül nagyvállalati patkányként verseng majd abban a dominancia-hierarchiában amit most nagy hangon megvet. Vagy csak azért mert picit keserű voltam hogy megint vége egy jó élménynek.
Az előbbi csak alaptalan vak gyűlöletnek tűnik nekem, szóval valószínűleg a keserűség lesz a befutó.
A hostelünk tetőteraszán töltöttük az utolsó közös estét. Természetesen pár üveg bor társaságában. De semmi vadulás.
Másnap kora reggel indult a vonatunk Faroba. Vajon kávéztunk e, mikor megérkeztünk? Hogy a csudába ne kávéztunk volna. Még egy közös ebédre is volt idő, mielőtt külön váltunk volna.
Epilógus
Nagyon jó volt a túra.
Képek:
