India - Huszonharmadik bejegyzés

Hétfő

Kedves naplóm...

Hajnali fél ötkor keltem négy helyett, így átgondolt bepakolásból sietős hátitáskába hányás lett. Tuktukba be, majd ki a vonatállomáson. Helyem nem volt a vonaton, így a vagon végében ültem le bámuló indiai sorstársak mellé. Két órás út Sawai Madhopurba alsó osztályú alvó kocsiban. Kibírtam volna a földön is, de egy óra után felszabadult az egyetlen fapad az ajtó mellett. Nézhettem a tájat, és a nagyjából középen kettészakadt tehenet. Két kóbor kutya majszolta épp az alsó felét.

Ezt a képet egy kis srác követte, a vonatot söpörte végig, cserébe anyagi kompenzációt remélt. Természetesen nálam próbálkozott a leghevesebben. Adtam volna neki, de a kis címleteimet korábban a tuktuk sofőrnek ajándékoztam, így csak ötszázasom maradt, azt meg azért nem. Összetett kézzel rogyott a térdem elé "Please, sir! Please!". Megmarta a combom. Eltoltam a fejét. Csalódottan tovább állt. Hangulat a tetőfokon.

Az utazásom célját jelentő közösségfejlesztési projekt vezetője nem halmozott el részletekkel sem a projektel kapcsolatban, sem arról hogy jussak oda. Annyit mondott Sawai Madhopurban szálljak át buszra Sheopur felé, Sheopurban pedig egy másik buszra Shivpuri felé, és szálljak le Karahalnál.

Egyedül utaztam, megpróbáltam nem stresszelni, ez sikerült is. Szép lassan átgurultam Madhya Pradesh államba. Amint leszálltam Sheopurban, hallottam hogy valaki azt ordítja "Karahal!!" Futnom kellett, hogy elérjem a buszt ami mellett az üvöltő ember állt.

Afrikáról látott filmek, és képek ugrottak be az itteni tájról. A vörösesbarna út menti kopár talajból rikító zöld fák magasodnak mérsékelten. A nap tűz, modern civilizáció jelét pedig csak az a busz adta amiben ültem.

Délben már ott álltam a Karahali buszmegállóban. Egy-kétezres falu. Koszos utcákon koszos emberek ültek álltak, vagy sétáltak, de mind engem fixíroztak. Felhívtam a helyi főnököt, ugyan jöjjön már ki elém. Két perc múlva megjelent egy motorbiciklis, bukósisakos ember. Azt mondta menjek vele, ha élni akarok - bravúros terminátor utalás.

A projekt épülete egy két szintes, világos kék monstrum, jól mutató növényekkel befuttatott terasszal. Meglepődtem a méreten, kisebbre számítottam. - That's what she will never say.

A bukósapkás figura nem a főnök, hanem egy Kaluram névre hallgató beosztott. Középmagas, rövid sötét haj. A szemei a homloka alatt helyezkednek el. Arca közepén orr, picit lejjebb szájnyílás. A nyaka vállakhoz vezet.

Nem sokkal később találkoztam Om Prakash-al is, aki viszont már a főnök. Kopaszodó, középmagas, középkorú. Megmutatták a szobámat. Tiszta. Azt mondták egy óra múlva ebéd, addig pihenjek le. Engedelmeskedtem, igencsak kifárasztott az út.

Az ebéd tipikusan indiai. Chapati zöldségekkel. Belakmároztam, megismerkedtem pár új arccal. Két fiatal srác Ankit, és Basta (Rhymes) megkérdezte van e kedvem körbesétálni a környéket. Volt.

Elmentünk a helyi piacra, ittunk friss ananászlevet. Egy rakás ember megállított minket, sokkal beszélgettünk. Két esetben nem kellett tolmács. Elképedtem a helyiek kíváncsiságán, és az értelmes kérdéseken. Szociális struktúra Európában, kulturális különbségek. Pont itt nem számítottam erre, ahol meg számítottam ott pedig persze hogy csak azt hallom "Apád hogy hívják?"

Vacsora után itt fekszem a szobában és írok a kis naplómba. Elment az áram, így végre használhatom a fejlámpásom. Laptopot nem hoztam.

Kedd

Kedves naplóm...

84 faluban tevékenykedik ez a Johnson & Johnson által támogatott projekt. A négy régióra felosztott területen nyolc beosztott munkálkodik. Toalett, víztartály, itató építés. Napelemek beszerelése, faültetés, önsegítő csoportok szervezése, üzletek elindítása. Oktatás higiéniáról, pénzkezelésről, földművelésről, bevételgeneráló módszerekről. Mindezt közösen a közösségekkel.

Reggel kisebb míting a személyzettel. Mindenki bemutatkozott, elmondta mit csinál, én meg azt hogy mit keresek itt. Vasárnapig maradok, megfigyelem mit művelnek, aztán írok róla egy jelentést a Humana főhadiszállásnak Delhibe.

Kalurammal, és egy fiatal kolleginával, Shamával préselődtünk fel egy motorra, ezek után pedig nekiindultunk a terepnek. Fárasztó utazás a hőségben, föld, és rossz minőségű beton utakon. Falvakba ahol asszonyok több liter vízzel a fejükön sétálnak haza a kúttól. Ahol gyerekek a koszban játszanak, férfiak bölény által hajtott szekéren gurulnak. Ahol nincs áram, vagy csak pár órára egy nap. Ahol a földből bányászott vágatlan kövekből építik a kerítést, és a házakat.

A Rajasthan állambeli vidék Szárnyas Fejvadásznak hat ezek után.

Johnson és Johnson van olyan kedves, és azoknak a családoknak, akik építenek WC-t, visszatérítik az építkezés árát. Olyan háztartásokat látogattunk ahol már használatra készek a mellékhelyiségek. Aláírattuk velük a szerződést, ami kimondja hogy "pénz", majd lefényképeztük a budit bizonyítékként. Azt gondolhatná az ember, hogy valamiféle árnyékszék fetisiszta vagyok, ha most belenézne a digitális fényképezőgépembe.

De nem csak pottyantósokat látogattunk, hanem egy fiatal lányokból álló önsegítő csoport találkozóján is részt vettünk. Higiéniáról, és egészségről diskuráltak. Kijelöltek pár ügyeletes nővért, akik segítenek a betegeknek, esetleges sebeket látnak el. A hétvégére falusi összejövetelt szerveznek, amin közösen imádkoznak majd esőért. Már ide kellett volna érnie a monszunnak. Az imádkozás után meg aztán...

Rólam is kérdezgettek. Miért fehér a bőröm, miért nem barna mint nekik? Mit eszek, mit iszok, házas vagyok e? Isten letüsszentett kokainnal. Húst. Piroska szörpöt. Nem.

Délután tértünk vissza Karahalba hulla fáradtan, le is dőltem olvasni/aludni. Később Basta (Move) körbefurikázott a környéken. Megnéztünk egy lerobbant kis templomot, és egy várromot. Tetszik ez a hely.

Most pedig nyugovóra térés előtt nem csinálok semmit, csak nézek a semmibe, és gondolkodom. Honvágy, család, barátok. Eszembe jut Edward Norton is. Vajon miért vállalt ilyen kevés szerepet az elmúlt pár évben?

Szerda 

Kedves naplóm...

Ha a lelkem hozzá méltó testet kapna, úgy nézne ki mint Mukesh. Középkorú, túlsúlyos ember. Meghajlott testén sűrű bajszos, melankóliába mártott fej. Érdekesség, hogy nem csak a füléből, és az orrából, de a füléről, és az orráról is nő a szőr.

Első látásra az a benyomásod elrabolt nőket rejteget a pincéjében, de ha picit beszélsz vele szerethető melákká változik. Vele, és egy Joti nevezetű nőszeméllyel mentünk a terepre, aki a Water Aid organizációtól jött helyzetfelmérni. Ismét prés a motoron, szinte biztos vagyok benne hogy steril lettem, érzem a reproduktív szervemben.

A mai falulátogatások egy picit lehangoltak. Ráadásul elég sokat elvettek a helyiek iránt érzett szimpátiámból. Az egyik ház udvarában megláttam egy kisfiút, ahogy nyöszörögve tipeg a porban, a bőr lógott a csontjain, csak pár hónapos lehetett, de már betegesre volt fogyva. Az anyja magához vette nevetve. Odahívtam Jotit, beszéljen vele. Nem értettem mit mondott, de az indulatos beszédből arra következtetek hogy megkérdezte mégis mi a fenét gondol. Az anya reakciója arra emlékeztetett, mint amikor egy kisgyereket dolgozatírás közben csaláson kapsz. "Jaj, hát én nem akartam..." mosolygott. Mukesh telefonált egyet, és délután bevitték a kicsit a kórházba.

A helyi iskolák helyzete siralmas. A gyerekek 20-30 százaléka jelenik meg, de ők sem tanulnak sokat. Az állam úgy tűnik feladta, miután több épületből kiloptak mindent ami ér valamit, és a tanárokkal éreztették hogy nem kívánatos a jelenlétük.

Van valami csodálatos abban, ahogy a szülők mindenbe bele szarnak. Ahogy a gyerekek a koszban játszanak, éheznek, és dolgoznak. Délben tántorgó részegek mellett felpuffadt hasú meztelen kisfiúk. Tudnám miért nem veszik el a kölköket. Tudnám miért erőltetnek még mindig olyan puha módszereket, amik egyértelműen nem működnek. Tudnám hol ér véget a kifogások keresése, és hol kezdődik a felelősségvállalás. Tudnám miért a rossz irányba megy az együttérzés. Arra pedig hogy "Ez nem ilyen egyszerű." egyszerű a válasz: De.

Egy iskolában tíz gyerek állt a zárt kapu előtt egy órája, mikor odaértünk. Tanár sehol.

Délután megint WC-ztünk egy eléggé kulturált faluban. Picit feltöltődtem, teáztam a helyiekkel, amíg Mukesh kézzel szerződéseket írt.

A késő délutánt átaludtam. Este ettem, és szocializálódtam, Ankittal angoloztam. Egy ponton megszólalt a telefonja, beleszól "I meet the Mark" sajnos ki kellett hogy nevessem.

Most pedig mindjárt alszok megint.

Csütörtök

Kedves Márk.......

Kedves naplóm

Értem én. Annyira szánalmas vagyok, hogy már szavakat sem találsz, igaz? Nagyon szellemes.

Hiába próbálom tagadni, időről időre bebizonyosodik a jelentéktelenségem. Ma például az Erdészeti Igazgatóság helyi irodájában voltunk faültetéshez magvakat kérni. Miután nemet mondtak Mukesh felszállt a motorra és elhajtott mielőtt én is rajta lettem volna. Gondoltam nem ordítok, megvárom mi történik, úgyis közel van a projekt épülete. Elkezdtem sétálni, útközben vettem egy fagyit. Tíz perc is beletellett, mire rájött a hibára, és visszafordult. "Azt hittem már felültél." Hogyne. Jót kacagtunk.

A terep előtt Mukesh bemutatott pár embert a környéken. Egy rakás kölök, a legkisebbik meglátott és olyan nyomorultul kezdett el sírni, hogy belezengett az udvar. Ezen is jót kacagtunk. De a legjobb a szomszédasszonya volt. Nagy testes, folyton mosolygós néni. Megkért tanítsam meg angolul, és vigyem magammal őt, és a gyerekeit Európába. Szöktessem meg. Ezen is jót...

A terepen semmi különös. WC-k, mezőgazdászok, némi nyomorúság.

Egy faluban ott lettem hagyva egyedül 20 percre egy fa alatt öt-hat helyi fiatallal. Nem lógattak fel rá, viszont megkínáltak teával.

Késő délután Om Prakash, és még páran az irodából rajtaütöttek egy falun. Engem is elhívtak. Az volt a gond hogy ötven háztartásnyi napelem fel lett szerelve. A helyiek beleegyeztek, hogy családonként 60 rupeet fizetnek érte havonta, de hát mit ad isten, mikor arra került a sor nem fizettek. Hónapokig, majd egy évig. Az összeg nevetséges, és úgy lett kikalkulálva hogy minden család megengedhesse magának. De persze így is jobb nem fizetni, mint fizetni.

Több napelemet láttam a kocsiból, amit fél óra múlva már nem találtam a helyén, mert a család gyorsan leszerelte, és próbálta letagadni a létezését. Okos bűntett, tekintve hogy minden dokumentálva van, és személyesen aláírták a szerződést. - Az aláírás itt azt jelenti, hogy ujjlenyomatot vesznek az analfabétától, majd ráírják a nevet.

A helyi képviselő először azt mondja, hogy "hisz ezt ingyen adta a kormány". Aztán meg azt hogy nincs is szükségük rá, minek hozták ide őket egyáltalán. A végén, hosszú fejmosás után beleegyeznek hogy fizetnek. Briliáns.

Péntek

Kedves naplóm...

Ebben az országban az idő nem parancsolhat az embereknek. A munkakezdés egy jó plusz három órás időintervallumban veszi kezdetét a kiszabott ponttól. Csak szép komótosan.

Jaj, hát mindjárt indulunk.

Majd a tea után.

Még reggelizni is kell.

Megcsapta a szél a derekam...

Na de nem bántom az ittenieket, igen rendesek velem, de azért na.... HÁT NA!

Basta az ország keleti részéről származik, és ez meg is látszik is rajta. Előbb nézném thaföldinek, mint indiainak. Alacsony fiatal srác, ő az egyetlen aki minden reggel időben munkára kész. Kár hogy hiábavalóan.

Vele mentem ma WC-zni, és egy itató építését felügyelni. Még egy kis kőkorszak. Ma jó pár rendes ember, aki igyekszik, önkénteskedik. Épít, ültet, tanul.

A mai napot eredetileg egy nemzeti parkban töltöttem volna nem messze. Szafarira készültem, vadon élő tigriseket akartam látni. De sajnos a héten többször írt az újság ott történt rablásokról. Gépfegyveres népség üt rajta turistákon. Így hát kihagytam. Mivel csak 40 km-re van tőlünk, elkezdtük zárni a kaput, és az ajtókat éjszaka.

Nem sokat tudok mondani erről a napról. Meleg volt. Eltelt. Holnap reggel megint terepre. Délután visszamegyek Sawai Madhopurba, ott alszok. Vasárnap reggel megnézem az ottani nemzeti parkot, majd kora délután vissza Jaipurba. Most meg alvás.

Szombat

Kedves naplóm...

Egy falusi asszony az arcomba ordított egy kérdést. Ránézek Samerre. "Mit kérdez?" "Azt hogy mit keresel itt?"

Ma egy Samer nevezetű taggal mentünk önsegítő asszonycsoportot látogatni. Nagyhasú bajszos, és kifejezetten kedves ember.

A helyi nők minden tehénnek saját nevet adnak. Hiszik hogy istenek. Hiszik hogy a kövek, amikkel a házakat építik szintén istenek. Igen, a kövek. Életük a gyerekek, és állatok gondviseléséről szól. Írni, olvasni csak kettő tud a tizenháromból. Ebben a csoportban közösen kezelik a pénzt, kisegítik a másikat. Állattartásról tanulnak. Mit adjanak annak a tehénnek, vagy bölénynek hogy több tejet adjon?

Egy ponton elkezdtek kérdezgetni felőlem. Kedves népség volt, de sajnos azt hitték ha a normál hangerejű hindit nem is, az ordított majd megértem. Sajnos nem. Így jutottunk el a fent említett kedvenc kérdésemhez.

Azt mondtam nekik látogatóba jöttem. Megelégedtek vele. Elmondtam nekik, hogy nyugaton egyenjogúság van férfiak és nők között. Ezzel kapcsolatban picit szkeptikusak voltak.

Csak hogy az időutazás még jobban demonstrálva legyen két csoport találkozója nem jött ma össze. Még ha lenne is mobiltelefonjuk a helyieknek, a környéken nincs hálózat. Naptárat sem igen használnak, így a havi találkozók sokszor el lesznek felejtve. A projektből emiatt sokszor hiába mennek ki a terepre, vagy 1-2 órát várniuk kell, míg a helyi képviselő összefogdossa a népet.

A könnyes búcsú után buszozás Sawai Madhopurba. Út közben megismerkedtem egy orvossal. Neki köszönhető hogy a hotelszobát amiben épp fekszem, ötszáz pénz helyett négyszázért kaptam meg.

Ki vagyok merülve.

Vasárnap

A nemzeti park július elsejétől szeptember elsejéig zárva van. Más érdekesség pedig nem volt ebben a tetves városban. Általában mikor vonat, vagy busz előtt van pár elütni való órám, sétálok egy nagyot az állomás körül. Ez Indiában nem ajánlott. Eléggé lehangoló tud lenni. Miután vettem egy zacskó chipset, eltipegett mellettem egy hat-hétéves forma gyerek. Csupa kosz, teljesen egyedül. Leült egy fa tövébe. Na mondom, akkor ennyit a chipsről. Odaadtam neki egy ötvenessel egyetemben. Mert hát én olyan rohadt jó ember vagyok.

A vonaton ülök hazafelé.