India - Huszonkettedik bejegyzés
Egy random vendég áll mellettem. Gyakran előfordul hogy megjelenik a lakásunkban valaki, akiről nem tudom hogy kicsoda, és azt sem hogy meg volt hívva. Egy unokatestvér barátjának az öccse. Egy barát öccsének az unokatestvére. Mivel csak este vagyok otthon, akkor is a szobámban, ez nem igazán szokott érdekelni.
De most itt áll mellettem ez a tag asszonyverő atlétában, törölközővel a dereka körül. Amorf teste picit görnyedten áll, egyik végtagjával a leocsúdott hasát vakargatja. Én a laptopomnál ülök, felnézek rá, ugyan mit akar. Valami nincs rendben a mosolyával, nem hagynék gyermeket vele egyedül.
Sokáig nem mondd semmit, csak bámul. Félek innen egy olyan jelenetre vágnak ahol a másnapos nyomozó megkapja a gyilkosságom ügyét. "26 éves fehér férfi. Ötven különböző fagylaltos dobozban találtuk meg a holttestet. Mindene megvan, kivéve a nemzőszerv."
- Emlékszel rám? - kérdezi végül. Ja, hogy mi találkoztunk már... Ki tartja már számon őket.
- Persze. - hazudom.
Bólint egyet, tartva a szatír mosolyt, majd elsétál. Bezárom a szobám ajtaját, és az este nyitott szemmel alszom.
Mire kiérek az erkélyre összeszedni a szél által szanaszét fújt ruháimat a kedvenc pólómnak már nyoma vész. Nem annyira életveszélyesek ezek a homokviharok, de azért igen kellemetlenek. Az erkélyajtómon nincs már zár, kitépte őket két korábbi vihar. Ezért is támaszkodom az ajtónak. Várok öt percet, hátha enyhül a szél, aztán megunom, és elé húzom az ágyat. Porolok egy picit, közben elmegy az áram, korom sötét van. A többiek az étkezőben telefonról indiai pop zenét hallgatnak, és hindiül nevetgélnek. Lefekszem, hallgatom ahogy a szél csapkodja kint a nyitott ablakot. Lusta vagyok kimenni, és becsukni. Elalszom.
Másnap nem túl sok reménnyel telve járok fel alá az utcánkban. Ennek megfelelően nem is találom meg a pólóm.
- Sir! T! E! - Jay a kedvenceim közt van. Harmadikos, minden tárgyból több hajóhosszal a többiek előtt jár, de nem eminens, kifejezett csibész, amitől még szimpatikusabb számomra. Igencsak vékony, sötét barna bőrű, kedves arcú kölök. Most épp úgy döntött hogy nem csinálja tovább a matek feladatot, hanem kijön a táblához és lebetűzi a tanár szót. Mondhatnám neki hogy maradjon a helyén, de nem sok értelme lenne.
- A! Yes?
- Yes.
- C! - ordítja a betűket, kérem hogy halkabban - H! E! Complete!
Jelzem neki, hogy egy betű kimaradt. A táblára mered, és elkezd találgatni. - B!
- No.
- No, sir! No, sir! No B.... C! No! A!
- A?!?!?! megemelem a hangom, erre elkezd nevetni. - TeacheRRRR - hangsúlyozom a betűt.
- R, Sir, R!!! - Már írja is a táblára, aztán vigyorogva elkezd táncolni, mert hát miért is ne tenné.
Az elmúlt, és a következő hét gyerekmentes az iskolában. Szünetelnek, mi pedig workshopolunk, és adminisztratívkodunk. Kérdőívezés közben azért látom őket. Az utcán rohangálnak, ránk ordítanak. Az interjúk jól mennek, szép lassan összejön annyi, amennyi elég. Semmi komolyabb incidens. Néhány szomorú történet. Néhány rohangászó patkány a lábamnál.
Szűk négy hónap eltelt, pontosan két hónap még hátra. Van egy olyan érzésem hogy hármat kell pislantsak és itt lesz. Természetesen nem szó szerint, hisz a valóságban jóval többet fogok pislantani. Otthon érzem magam már itt, de azért az otthon is hiányzik.
Egy hét múlva meglátogatok pár ismerőst Delhiben, majd Madhya Pradesh államban egy Isten háta mögötti közösségfejlesztési projektet. Várom már, jó lesz megint mozgolódni.
