India - Huszonegyedik bejegyzés

Sejtettem, hogy a huzamosabb indiai tömegközlekedést nem fogom koccanás nélkül megúszni.

Azon gondolkozom új fülhallgatót kellene vennem. Azt az agyba hatoló félét. Alig hallok valamit Mark Tremonti szólóalbumából, túl hangos ez a busz. Túl hangos ez az ország. Ha nem is ülsz épp egy fél óráig bekurblizott robbanómotoros járműben, valaki akkor is ordibál, vagy dudál. A szobában zajszennyez a tömérdek ventilátor. Közvetlenül az agykéregbe kell vezetni a zenét.

Még négy óra Delhiig. Oda-vissza tizenhárom óra utazás egy pár órás mítingért. De legalább láthatom a többieket.

A buszsofőr kilencven-százzal kamionok közt szlalomozik ezen a remek minőségű autópályán. Százötvennek érzem. Kezdünk közeli viszonyt kialakítani a mellettünk lévő tehergépjárművel. Túl közelit. A busz hátuljában ülök, nyitott ablak mellett, pont ott kapjuk el a kamiont, levisszük a visszapillantóját. A törött üveg nagy erővel arcon, és nyakon csap.

"Mi a szar történt?" Lenézek az ölembe, csupa szilánk. Felemelem a tekintetem, mindenki bámul. Kérdezgetik jól vagyok e. Megtapogatom az arcom, a szemem, a nyakam. Ránézek a kezemre, nem véres. Szerencsésnek érzem magam. Az izzadt bőrömre ragadt szilánkokat szedegetem. A busz nem áll meg, csak tíz perc múlva egy fizetőkapunál. Itt megtalálja a kamionsofőr. Ordibál egy sort, és ezzel le is zárul az ügy.

Az út hátralévő részében az egyik felemet kérdések foglalják le. Mennyi felelősségérzetet tudhat magáénak ez az ember, aki a buszt vezeti? Eléggé megfizetik, hogy bármi is érdekelje? Tudatában van annak, hogy az anyja idegen férfiaknak árulja szerelmét? Milyen társadalom az, ahol egy ilyen incidens után senkinek nincs panasza az utasok közt? A mellettem lévő apa halál nyugodtan szedegeti a szilánkokat a tíz éves fiáról. Én miért nem megyek előre hőbörögni?

A másik felem keze gondolatban teljesen beteríti a sofőr tarkóját, és ismételten, ereje teljéből a kormányba üti az arcát, egészen addig míg az egy egybefüggő piros pép nem lesz. Utána felemeli a fejet, a pépbe mutatóujjal rajzol egy szomorú arcot, majd visszaejti a kormányra elégedetten.

A míting jól sikerült.

Egy héttel később az irodában ültem a komputer előtt, mikor bejött az egyik diákunk. Tizenöt éves lány, már rég nem volt iskolában. Az anyja, és három testvére kísérte el. Jó hangulatban kezdtek el beszélgetni Ashokkal, és két tanárnővel. Hindiül társalogtak, nem sokat értettem, de azért nagyjából odafigyeltem, és úgy öt perc után láttam ahogy a hangulat egyik pillanatról a másikra fordulatot vesz. A lány hirtelen sírni kezdett, a kezeibe temetkezett. A többiek szorosan megölelték. Nem kellett sok hozzá, és rajtam kívül mindenki zokogott, de legalábbis könnyfólia takarta szemüket. Zavartan ültem, felváltva bámultam a monitort, és az eseményeket.

Miután lecsillapodtak a kedélyek, és a család szomorúan elballagott, megkérdeztem a többieket mi miatt sírdogáltak. Elmondták, hogy a lány apja úgy döntött férjhez adja, és bár a családban mindenki tiltakozik, nem tehetnek semmit; a családfő dönt, és szerinte tizenöt év gyermekeskedés bőven elegendő, itt az ideje a felnőttlét megkezdéséhez; ki kell iratkoznia az iskolából.

Mit lehet erre mondani? A nyugaton élő, régi időket, és értékeket visszasíró egyéneknek tiszta szívből javasolnám, hogy költözzenek a harmadik világba.

ROZSOMÁK regenerálódása jut eszembe az X-Men filmekből, ahogy a vizes ruháimat nézem a napom. Túlléptük az ötvenet.

A gyermekek három órát töltenek velünk, a különórák júliusig - a hivatalos tanévkezdésig - felfüggesztődtek. Tematikus heteket tartunk negyedik osztálytól felfelé: számítógépeseket, művész, és kézműveseket. A kisebbekkel pedig angolt, alapvető matematikai műveleteket gyakorlunk, és rajzolunk. Én főként a harmadik osztállyal vagyok. Minden nap más. Van amikor a karóra tűzött fejükkel szaladnám körbe az iskolát. Van amikor még meg is dicsérem őket, olyan szépen dolgoznak. Az is előfordul hogy felírok tíz összeadás-kivonást a táblára, és amíg a legtöbb gyerek dolgozik, addig én papír galacsinokkal dobálom a semmit nem csináló Sameert.

Két dologra fókuszálok, mióta felszabadultak a délutánjaim. A falusi iskolákban tett első látogatásom után sikerült felvennem a kapcsolatom az őket támogató személlyel, egy az államokban élő profi fotóssal, aki a falvakban készült képekből befolyó összeget az iskolák működtetésére fordítja. Vele, és ex-úti/honfitársammal, Baluval kezdtem el dolgozni egy kis promóciós könyvecskén, ami remélhetőleg hasznos lesz pénzcsalogatási szempontból. Emellett rendszeresen látogatom majd a falvakat, és ha minden jól megy nemsokára egy tonnányi tananyagot viszünk majd nekik a helyi kollégákkal. Ez lenne az egyik dolog.

A másik egy kisebb kutatás, amit nyomornegyedekben szeretnék elvégezni boldogságról, és elégedettségről. Nem azért, hogy egy hűdereprezentatív világmegváltó társadalomtudományi munkát tegyek majd le az asztalra, inkább csak azért hogy jobban belelássak az itteni viszonyokba.

Végre eljutottunk odáig hogy kész lett a kérdőívem Hindi fordítása, és találtam egy helyi tanárt, aki kérdezget. Kétszer már voltunk is itt a helyi negyedben. Ha minden jól megy három fehér bőrű kollégám három másikat fed majd le. Egyet itt Jaipurban, kettőt pedig Gurgaon városában, közvetlen Delhi mellett.

Behívnak, leülünk. A földre, az ágyra, néha az egyetlen széküket nekem szánják, míg ők a földön maradnak. Minden egyes alkalommal megkínálnak, van mikor kiküldik az egyik gyereket kekszért, üdítőért, főznek teát, hiába kérleljük őket hogy ránk ne áldozzanak. Készségesen válaszolnak minden kérdésre. Elégedettek a "szerény" körülményekkel, és boldognak vallják magukat. Legalábbis tizenöt kitöltött kérdőív után ez a helyzet.

Most az egyszer beszéljünk arról ami jó. Mint például a hűtőből reggelente elővett friss mangó. Esténként a banánturmix, és a tetőről a naplemente.

Az iskolában a kölkök hatalmas karakterek, és mikor nem ontanám vérüket, sikerül felpezsdíteniük az enyémet, néha mintha pulzusom is lenne.

De a legjobb dolog az ittlétben mindaz amit nehéz elviselni. Azt jó leírni, az az ami épít.