India - Tizennyolcadik bejegyzés
Vannak napok, mikor a gyerekek fele sem jön iskolába. És hát mondanom sem kell hogy ennek a fele sem tréfa! - Galla behajol a képernyő szélén.
Amikor ez történik az igazgató, Ashok felkel a székéből, majd elsétál a nyomornegyedbe megnézni hogy ugyan mit is csinálnak ezek a naplopók. Arra akarnÁk kilyukadni hogy egy alkalommal fogtam magam, és én is vele mentem.
Na mármost. Az ember szegénységről alkotott nézőpontja szignifikánsan megváltozik, miután ellátogat egy indiai nyomornegyedbe. Most nem fogok itt fél oldalt sírni arról hogy az emberi élet drágasága így meg úgy, mert hát miért is tenném. De annyi biztos hogy ez az élmény átírta bennem a szegénység definícióját.
Szegénység: Egy olyan gallyakból, pokrócokból, és újságpapírból épült sátor, amiben hét tagú családok élnek.
"Isten hozott a nyomornegyedünkben!" Tárta szét kezét Ashok mosolyogva. Nem vagyok biztos benne hogy ez a helyiség ilyen gesztust érdemelne, de azért erőltetetten visszamosolyogtam.
Az itteni egy viszonylag fejlett és tiszta nyomornegyed. Van ahol akadnak kis téglaházak egy-két szobával. Előfordul hogy víz is csordogál, de persze nem túl gyakran. Pár éve csak sátrak, és sár volt itt, ahhoz képest valóban nagy a fejlődés, de tévedés ne essék, természetesen meg voltam rökönyödve, főleg mikor megláttam a környék melletti parkot a kopár fákkal, szeméthegyekkel, és a bokorban gubbasztó helyiekkel.
A házak, és sátrak közt bámészkodva bámészkodók köszöntek rám, nyújtottak kezet, vagy csak bámultak. És akkor itt jönne az áradozás. Hogy az emberek itt milyen hűdenagyszerűek, és hogy a nyomor ellenére... a boldogság, a szeretet, a közelség, a vízesés feletti szivárványok. Az efféle kirohanások alá be kellene keverni egy hosszú savanykás fing effektet. Vagy nem is csak effektet. Minden egyes alkalommal, mikor egy fehér ember úgy dönt hogy romantikus monológba kezd a harmadik világról, megjelenne egy kövér, bajszos hűtőszekrény szerelő pörköltszaftos atlétában, és eleresztene egy kilencvenhárom másodperces fingot, vagy böfögést.
Ottlétünk alatt sok kisdiákot megtaláltunk, és egy-néhányukat sikerült is bezavarnia Ashoknak az iskolába. Viszont voltak olyanok, akik azért nem jöttek mert dolgoztak. Két hatodik osztályos a tetőt javította épp, mivel nemrég beszakadt egy vihar alatt. A piacon is felleltünk egy kislányt, amint zöldséget árul.
És akkor az ember próbáljon meg szigorú lenni.
Indiában huszonnyolc állam lelhető fel. Mindnek megvan a saját nyelve, tradíciói és kultúrája. Több ember elmondása szerint ez az állam ahol én is tartózkodom, Rajasthan az egyik legszebb. Az itteni városokat látva úgy voltam vele, hogy ha ez India legszebb része, akkor felesleges máshová utaznom, hisz ennyi maszturbálás után úgyis ott lyukadok majd ki halálom után. Na de aztán meghívtak egy vidéki esküvőre két hete. Pár nappal ezelőtt pedig három tanyasi iskolát látogattam meg.
A román kollégák kollégája nősült. A lagzi maga nem volt túlságosan fergeteges, mivel az a kaszt amihez a fiatalember tartozik úgy tartja hogy a zene és a tánc zavarná az istenségeket. - És akkor itt kikacsintok egyet. Hivatalosan; tehát az indiai kormány szerint nincs már kasztrendszer, ahogy gyerekmunka sem, sőt az utóbbi kifejezetten illegális. A kasztrendszer természetesen él és virul, az "Akadémia dolgozó gyerekeknek projektet" pedig át kell majd neveznünk nemsokára. Én erre a névre fogok szavazni: "Akadémia gyerekeknek, akik illegálisan dolgoznak. "
A vidék szép. Vannak hegyek, fák, földek amit művelnek, ebből kifolyólag földművesek, állatok, biciklik. Nagyjából ennyi. Felüdülés volt látni India szebbik oldalát is. Tiszta levegőt szívni, nyugalomban, csendben.
Az esküvő gyakorlatilag egy vacsora volt pár száz emberrel. Mikor megérkeztünk betettek minket egy félig kész házba, a rajtól picit távolabb. Itt körbeállt tíz-tizenöt helyi, jól megnéztek maguknak, mosolyogtak, elmondták azt a pár szót amit tudnak angolul. Később megjelent pár tag akit ismertünk, velük beszélgettünk picit. Elmondták hogy India hetven százaléka falvakban él, és a családjukat is bemutatták.
Köztudott hogy Indiában a házasságok majd száz százaléka a szülők által zsírozódik le. Nagyon ritka a szerelemből kötelék. Russel Peters, indiai-amerikai komikus erre azt mondta hogy még azt sem engedné hogy pulcsit válasszon neki az anyja, nem hogy feleséget. De nem tudom. Az emberi kapcsolatok a nyugati társadalmakban sem éppen győztek meg, úgyhogy miért is ne. Egy gonddal kevesebb.
Maga az étkezés turnusokban ment, két hosszú, vékony matrac a földre terítve, törökülés rajtuk. Papír tálca, tálka, műanyag pohár. Pincérek kínálták az ételt. Sós fánk szerű valami, amit Purinak hívnak, elképesztően csípős zöldségleves, amit Szabdzsinak. Víz, meg valami édesség aminek nem tudtam meg a nevét, de eléggé ízletes volt.
Tehát ez egy jó élmény volt. Pár nappal ezelőtt aztán azt a feladatot kaptam, hogy menjek le vidékre meglátogatni a testvériskoláinkat. Szám szerint hármat A támogatóink helyzetjelentést követelnek. Csináljak képeket, interjút pár diákkal. Írjak egynéhány oldalt arról hogy mennek a dolgok. Így is tettem.
Először kellett egyedül utaznom Indiában, ráadásul az isten háta mögé, de szerencsére minden simán ment. Három óra alatt nyolcvan kilométer, a vége felé már igen rögös utakon. Egy nagyobb faluban szálltam le. Már várt a kollégám, Nanu Ram a motorbiciklijével. Felpattantam a háta mögé, és megcéloztuk a kis falvakat.
Úgy néznek ki ezek az iskolák, hogy kis viskó nádtetővel, 20 gyerekkel, öt méterre tehén, kecske vagy bölény. A tanítás két órás, a gyermekek kis táblákra írnak krétával. Írni, és olvasni tanulnak hindiül. Gyakorolják az angol ábécét, és alapvető számításokat. Iskola előtt és után pedig a földeken dolgoznak.
Nem sok jelét látni itt a modern civilizációnak, időutazós élmény. Az embereknek szinte semmijük nincs, mégsem annyira lehangoló itt az időtöltés. A nyomornegyedekhez képest kifejezetten felemelő. Talán a környezet, és a tisztaság tette, de engem még fel is töltött. Egy pillanatra belegondoltam hogy télen azért igencsak lehűl itt a levegő, de ez a kép nem annyira tetszett úgyhogy el is hessegettem.
A tanítás picit frusztrálóvá vált. A nyelvi akadályok, és a fejlődés sebessége néha arra késztet hogy azt mondjam "Az áldóját!" De ez még nem is a legrosszabb eset. Van amikor teljesen feszült leszek, és olyanokat kiáltok magamban "Hogy a fene vinné el!" Na de befejezem, ez a blog nem a vulgarizmusról szól.
A szeretett magánórák még funkcionálnak. A létszám változó, ahogy az emberik is cserélődnek úgy három naponta. Aminek igazából örülhetnék is, hisz levette a vállamról azt a terhet hogy készüljek bármivel is.
Az elkövetkezendő hetekben lezárul majd a tanév. Vizsgáztatásra kerülnek a kölkök. Az állami iskolákban szünet lesz május, júniusban, de nálunk nem. Mivel a diákok egy része szívesebben van nálunk, mint otthon, ezért ezekre a hónapokra extra órákat, és programokat szervezünk nekik. Na és persze készülünk a hivatalos, júliusi oskola kezdésre is.
