India - Tizenkilencedik bejegyzés
Kedvem lenne a szarvánál fogva leteríteni egy bölényt. A kimerítő birkózás után szép lassan mellé térdelnék. Foggal lenyúznám a bőrét. Két marokkal habzsolnám a zsenge húst. Mikor rám ordítanak, hirtelen hátrafordulnék. Morogva bámulnám a tömeget. Vérrel és hisztériával borított arcomból kiesne egy jókora csimbók. Picit megdönteném a fejem, és kedvesen elmosolyodnék.
Rajasthan államban a lakosság nagy része vegetáriánus. Az egyetlen hely a környékemen, ahol húshoz juthatnék egy fészer, ahol irdatlanul mocskos körülmények közt lombvágóval mészárol csirkét egy irdatlanul mocskos férfi. De még ha úgy is döntenék hogy megvásárlom tőle a szemem láttára koszos kézzel kitépett csirkemellet, azzal sem mennék sokra, mivel a lakótársaim nem engedik hogy húst vagy tojást főzzek a lakásban.
Az okok közt ott a vallás. A tény hogy nincs tradíciója a húsfeldolgozásnak, és hogy drága. Na és persze a jó öreg "én jobb vagyok annál mintsem hogy megegyek egy élőlényt" hozzáállás, amit nyugaton is tapasztalni.
Amit itt érdemes megjegyezni, az az hogy annak ellenére hogy nem sikít az a zöldség, vagy gyümölcs amit kitépsz a földből, vagy le egy fáról, bokorról, az attól függetlenül még él. És milyen jó érzés elfogyasztani.
Szeretném megkérni valamire azt a vegetáriánust, aki olyan elképesztően spirituális, és hisz abban hogy halhatatlan lelke van mindennek ami él. Mikor legközelebb beleharapsz egy ereje teljében lévő paradicsomba, gondolj arra hogy a lé amit szürcsölsz, és aminek egy része az arcodon csorog le, az egy élő, lélegző teremtmény vére. Mikor kettétörsz egy répát, az egy újszülött őzgida lábszára. Mindezek után sírd el magad, vedd fel videóra és hozzászólásként küld el ehhez a bejegyzéshez.
Nem gondoltam volna hogy frusztrált leszek emiatt, de hiányzik a hús. Valami felismerhetetlenségig ölt, és sütött élőlény, lehetőleg lélekkel. A napi szintű fogyasztás egy-két hetire zsugorodott, amit nem találok kielégítőnek. Odáig süllyedtem hogy szóját kezdtem el enni. Undorral bámultam magam a tükör előtt. "Hova jutottál, ember..."
Egy szombati nap sikerült meglátogatni Agra városát. Itt a Taj Mahal, és egy híres erőd lelhető fel. Nem volt biztos hogy tudok menni, mivel két nappal előtte még egy éjszakát azzal töltöttem hogy kihányjam a belemet. Az a jó öreg lihegés a porcelán fölött, mikor könnyes szemekkel bámulod a félig megemésztett vacsorád, és érzed hogy mindjárt jön a következő löket. Ami persze csak víz lesz, mert nincs már más a gyomrodban ami kiszökhetne. Megkérded Istent, miért, erre visszaszól hogy: "kussolsz, miért ne?"
Na de aztán szombat hajnalban telepumpáltam magam gyógyszerrel, és reménykedtem hogy minden rendben lesz. A picit drágább, de még így is nevetségesen olcsó vonatjegyet vettük, mivel a legalsó kategória pontosan olyan itt, mint a filmekben látni. Tömött marhavagonok, mindenhonnan lógó emberek. Bűz, meg hát számunkra nem is biztonságos.
A Mahal elképesztően gyönyörű, ahogy az erőd is. Érdekesség, hogy míg a helyieknek az előzőben 25 helyi pénzt, az utóbbiban 5-öt kellett fizetni, külföldieknek ez az összeg 750, és 250 volt. Ami számításaim szerint legalább háromszázszoros különbséget jelent.
Élvezetes nap volt, még az sem rontotta el, hogy a vonatról úgy százötvennél abbahagytam a sínek mellett kakáló emberek számolgatását. Az sem, hogy az étteremben, ahol ettünk tizenegy éves gyerekek szolgáltak fel. Mert hát ugye illegális a gyerekmunka Indiában, csak nem tudsz úgy végigmenni egy utcán hogy ne láss gyereket dolgozni.
Sikerült Jaipur egy másik nyomornegyedébe is eljutni. Meghívást kaptunk egy ottani iskolába. Kezdetben eléggé közönyös voltam. "Hát most istenem, sima nyomornegyed." De aztán sajnos előjöttek a személyes történetek családokról akik háromszor-négyszer esznek egy héten. Ahol az apa iszik, veri a feleséget, és a gyerekeket. Ahol kihullik a kislányok haja a szennyezett víztől.
Néha nem lenne rossz megszabadulni az empátiától.
A hétköznapjaimba mostanra rutin ágyazódott. Felkelek. Elgondolkozom hogy ennek mégis mi értelme volt. Lerázom magamról a választ. Bemegyek az iskolába. Szerencsére van egy új kollégám, aki sokat segít a fordítással, így sokkal gyorsabban halad a tanítás. Hazajövök ebédelni. Visszamegyek a különórára. Miután vége az irodában készülök a következő napra. Hazajövök. Olvasok az erkélyen naplementéig. Edzek háromnegyed órát. Eszek valamit. Lefekszem.
Ami újdonság számomra, hogy a munka határozza meg a napom milyenségét. Ha úgy érzem sikerült valamit elérnem, akkor egész jó kedvvel sétálok ki a kapun. Ellenkező esetben legyőzötten kullogok haza. "Mit keresel itt, te szerencsétlen...?" szegezem magamhoz a kérdést. Szerencsére ez a két típus még elfogadható egyensúlyban van.
