Öt év mindfulness meditáció
Akkor tudod meg hogy működik a meditáció, mikor abbahagyod.
Az elmúlt évben hosszabb foltok jelentek meg a meditációs gyakorlatomban. Gondolom több oka is van ennek, de a legnyomósabb az lehet, hogy kevésbé éreztem szükségét. Azért éreztem kevésbé szükségét, mert a segítségével kiegyensúlyozottabb lettem. Erre viszont csak akkor eszméltem rá, miután abbahagytam.
Szép lassan visszakúsznak régi, sokszor káros viselkedésminták, és egyre gyakrabban veszek el a gondolataimban. Hamarabb kapcsolok automata üzemmódba és hamarabb vesztem el a figyelmem. Hagyom hogy zsigeri érzelmek alapján reagáljak bizonyos eseményekre. Jóval nehezebb visszalépni, majd tiszta fejjel átgondolni őket.
Sok más változó lehet még, ami közrejátszik ebben, nem csak a meditáció hiánya. Viszont jelentős különbséget figyeltem meg a minden nap meditáló, és hetekig nem meditáló énem közt. De még a barátnőmnek is feltűnt. "Úgy látom manapság nem sokat meditálsz." Jegyezte meg, miután valami bagatell dolgon zsémbeltem fél órát.
Tehát idén azt a tanulságot vontam le, hogy fenn kell tartanom a gyakorlatot, ha nem akarok elégedetlen idegbeteg lenni. Természetesen ezt eddig is tudtam könyvekből, interjúkból, de az intellektuális tudás soha nem olyan erős, mint a tapasztalati.
A bejegyzés második felében arról szeretnék beszélni, milyen szórakoztató tud lenni, mikor elkezded figyelni a hangot a fejedben.
Sok mindent megtudhatsz magadról a narráció hallgatása közben. Például azt hogy mekkora kretén vagy.
Esetemben a hang személyes sértésnek veszi a huszadik század eleji újságos fiúknak öltözött hipszterek létezését. Mikor meglátok egyet, ehhez hasonló monológ indul a fejemben: Mégis kinek képzeled magad? Azt akarod kifejezni, hogy rossz korba születtél? El akarsz térni a normától? Nem tűnt fel hogy egy olyan korban élsz ahol az a norma, hogy mindenki el akar térni a normától. Manapság akkor tudnál egyedi lenni, ha úgy öltözködnél, mint egy multinacionális cég pénzügyi osztályán dolgozó adminisztrátor.
Persze ezt úgy gondolom, hogy kontyba kötött hosszú hajam van, és az attitűdömet is könnyen lehetne hipszternek nevezni. Valószínűleg jól kijönnék az ilyen Oliver Twist kinézetű egyéniségekkel. De az autopilótában működő gondolatok ritkán önreflexívek.
Ezen kívül a hang az igazság és erkölcsösség bajnoka. Tegyük fel, hogy sorban állok a szupermarketben, és az előttem lévő személy csak akkor kezdi el keresgélni a fizetőeszközét, amikor a kasszánál ülő beosztott már elmondta neki mennyit perkáljon ki. Nyilván csak az utolsó pillanatban kezdesz el matatni a kártyád után. Képtelen lettél volna előkészíteni a sorban állás közben. Ahhoz némi előrelátás és körültekintés szükségeltetik, ami neked nyilván nincs meg, mert csak tolod magad előre ebben a világban, figyelmen kívül hagyva mindenki mást.
Fel sem merül bennem a számtalan lehetséges tényező egyike, ami ahhoz vezethetett, hogy az utolsó pillanatban nyúljon a bankkártyáért. Rögtön a legrosszabbat feltételezem. Ez az ember azért tartja fel a sort extra harminc másodpercig, mert alapvetően rossz. Félre értés ne essék, könnyen előfordulhat hogy valóban egy önző, erkölcstelen állat. De ezt nem ebből az esetből fogom megtudni.
Végül a hang önmarcangoló tulajdonságát emelném ki. Olykor irigylem azokat, akik képtelenek bármiféle önkritikát gyakorolni. Bárcsak az lenne az első reakcióm, hogy a pozitív történéseket magamnak tulajdonítom, a negatívakat pedig külső tényezőknek. Könnyebb lenne abban a tévhitben élni, miszerint nálam faszább gyereket még nem látott a világ. A hang azonban azt a nézetet vallja, miszerint nálam nyomorultabb balfaszt nem látott a világ, és olyan eseményekért is engem okol, amikhez az ég világon semmi közöm.
Vegyünk egy konkrét példát. A buszmegállóban állok munka után, és késik a gépjármű. Már tíz perce várom, de az istenért sem akar jönni. Ebben az esetben egy normális ember a forgalmat, a sofőrt, esetleg a busz társaságot okolná. Lássuk mi történik az én fejemben. Vehettél volna egy kocsit, és már félúton lennél hazafelé. De nem, te nem állsz be a sorba. Hiszel a tömegközlekedésben, a munkásosztály kib*szott hőse. Ezért álldogálsz most itt, mint egy vesztes. Igen, ha színpadiasan sóhajtozol, akkor hamarabb itt lesz. Rossz rád nézni...
Mikor az ehhez hasonló belső monológokat sikerül tudatosan megfigyelnem, csak nevetésre sarkallnak, és rögtön sikerül elengednem őket. Azonban előfordul hogy magukkal ragadnak, és azonosulom velük. Ebben az esetben olyan lelkiállapotba kerülök, amit semmiképp sem lehet optimálisnak nevezni. Úgy vettem észre, hogy ez a lelkiállapot gyakoribb olyan időszakokban, mikor nem meditálok.
Attól leszek jó ember, hogy sikerül kordában tartanom a fejemben cikázó rosszindulatú gondolatokat? Vagy ha már ott vannak a fejemben, akkor cseszhetem? Számít valamit, hogy törekszem a felülírásukra? Szeretném azt gondolni, hogy igen, elvégre a cselekedeteim határozzák meg, milyen ember vagyok. Vagy a gondolataim? Esetleg mindkettő? Át fogok valaha szellemülni egy Jézus Krisztus/Siddhartha Gautama (Buddha) szerű lénnyé, minek eredményeként mind a cselekedeteim, mind a gondolataim a legfelsőbb ideát képviselik majd? Nem.
