Plymouth
Résnyire tátott száj, égbe meredt fej, majdhogynem fenn akadt szemek. Úgy ültem a vonaton, mint aki tetemes adag heroint lőtt magába, és a tű még mindig ott fityeg az alkaromat elszorító gumikötél mellett.
Egész testet átható viszketés közepette, remegő kapkodással vásároltam meg a vonatjegyet, hogy aztán a helyünk elfoglalása után elkaphasson az eufória. Jó hogy nem estem össze utána habzó szájjal.
A hosszú megvonás után végre lehetőségünk volt minimális utazásra. Két nap persze nem sokra elég, de ennyi idő után bármilyen löketnek örül az ember.
Hoe Park
Gyakran csak The Hoe-nak nevezik a parkot. Ezt csak azért találom humorosnak, mert amerikai angolban a whore szlengesített verziója a hoe, ami pedig kurtizánt jelent. Már ha nagyon szépen akarom kifejezni magam. Ha még szebben, akkor azt mondom éjszakai pillangó.
Mint kiderült az angolszász hoh szóból ered a park neve, ami magaslatot jelent. Ebben van értelem, hisz az óceánra néző dombon helyezkedik el a park. Az etimológia rajongóknak küldeném ezt a kis szösszenetet.
Van itt világháborús emlékmű, világítótorony, 18. századi citadella. Pofás úszómedence, kilátás az atlantira, és Drake szigetére. Könnyen hihetné azt az ember, hogy a kanadai rapper után kapta a nevét a sziget, a valóságban viszont Sir Francis Drake, felfedező, hajós kapitány szolgáltatta az ihletet. Ő a 16. században éldegélt.
Royal William Yard
65,000 négyzetméteren elterülő, haditengerészeti élelmiszerellátó lerakat a 18. század elejéről. Manapság azonban kereskedelmi és kulturális központként szolgál. Kávézók, pékségek, éttermek váltották fel a vágóhidat és a sörfőzdét. Művészeti kiállítások és egyéb rendezvények történnek meg a szépen restaurált építményekben. A vírus miatt jelenleg nem lehet belülről megcsodálni őket, de közöttük sétálgatni is kifejezetten kellemes.
Ha már itt van az ember, érdemes kimenni a Devil's Point-hoz. A Tamar folyó és a La Manche találkozásához. Szép kilátást nyújt a városra és a Drake szigetére. Sajnos orkán erejű szél fújt ott jártunkkor, ami elvett az élvezeti szintből, mivel gyakorlatilag mozgáskorlátozottá tett bennünket.
The Barbican
A történelmi óváros. Idős kőépületek, macskaköves utcák, meg van itt egy kikötő is. Méghozzá az a kikötő, ahonnan 1620-ban útnak indult a 102 zarándokkal teli Mayflower. A feljegyzések szerint 66 szörnyű viharokkal teli nap után érkeztek a mai Massachusetts-be. Az ottani kikötő várost igen kreatívan Plymouthnak nevezték el. Állítólag több mint 30 millió amerikai vérvonalát tudták visszakövetni a 102 utashoz és a 30 fős legénységhez. Nem tudom mit kezdjek ezzel az információval, de mindenképpen szenzációsnak hangzik.
Nagyon kellemes környék, itt volt a szállásunk is, ahol a sok sétával teli nap után jó érzéssel dőltünk ki.
Mount Edgcumbe House and Country Park
Másnap egy kis komp segítségével meglátogattuk a fenti, félkövér betűvel írott helyiséget. A hajóról leszállva tábla tudatja a látogatóval hogy belépett Cornwall megyébe.
Ez a hatalmas birtok különböző angol grófok tulajdonát képezte az elmúlt 450 évben, aranykorát a Tudorok idejében élte. 1547-ben kezdte el építeni a rajta álló fő kúriát az Edgcumbe család. Mivel azt a verziót a 2. világháború alatt szinte teljesen szétbombázták, most az 1958-ban újraépített változatot tekintheti meg a látogató.
Nagyon könnyedén el lehet tölteni itt az egész napot, annyi ösvény megy mindenfelé a birtokon belül, erdőn, mezőn, parton és domboldalon keresztül. Jelentős részét bejártuk, majd visszahajókáztunk Plymouthba étkezés céljából, és hogy elérjük a hazafelé tartó vasparipát.