Into the Wild (Út a vadonba)
"A boldogság csak akkor igazi, ha megosztod valakivel."
Christopher McCandless egyetemi tanulmányai elvégzése után az Oxfam jótékony szervezetének ajándékozta összes megtakarított pénzét (24,500 Dollárt), elvágta szociális kötelékeit, és nekiindult Amerikának rozoga autómobiljával. Miután egy heves árhullám elmosta a kocsit Dél-Dakotában, gyalog és stoppal folytatta útját a kontinensen.
Két éves vándorlásának végállomása az alaszkai Stampede gyalogösvény volt. 4500 gramm rizzsel, pár hasznos könyvel, és egy vadászpuskával indult a vadonnak. 113 napot sikerült túlélnie itt, minek nagy részén egy elhagyatott buszban vert tábort a 24 éves fiatalember. Mikor vissza szándékozott térni a civilizációba, útját állta egy megáradt folyó. Nem lett volna ezzel gond, ki tudta volna várni amíg leapad, de miután véletlenül megevett egy mérgező növényt, teljesen legyengült. A semmi közepén ragadva halt éhen.
Chris történetéről először 1993-ban írt cikket Jon Krakauer Death of an innocent (Egy ártatlan halála) címmel, de annyira megragadta a történet, hogy később könyvvé bővítette. Ez 1996-ban Into the Wild címen látott napvilágot.
A remekül megírt könyvet végül Sean Penn adaptálta remekül elkészített mozgóképpé 2007-ben.
Valamit megragad az emberben Chris sorsa. Akár idealizálja, akár elítéli döntéseit, zsigeri szinten rezonál a világból kivonuló férfiú kalandja.
Legtöbbünk ábrándozott már arról milyen lenne elhagyni a társadalmat és aszkéta módjára élni a vadonban, távol a modern élet kötelezettségeitől, és abszurditásától. Részben menekülés ez, részben egy autentikus, kihívásokban gazdag élet utáni vágyakozás.
Itt van valaki, aki kompromisszumok nélkül belevágott, és hagyta hogy magával sodorja ez az idealista gondolat. Mi pedig megosztottan reagálunk. A spektrum egyik szélén ott a keserű cinizmus. "Csak egy elkényeztetett, gazdag hülye gyerek volt. Jobban tette volna, ha a seggén marad." A másikon messiás szintre emelik, mintha az élet minden titka birtokában lett volna. " Ha pontosan követem a példáját, én is megvilágosulhatok."
A józan ész követőit megrázza Chris tragédiája, de a kezdeti sokk után képesek építő tanulságot levonni belőle, ahelyett hogy kizárólag ösztönszerűen reagálnának rá. Remélhetőleg ők képviselik a többséget.
Kétség sem fér ahhoz, hogy a családjával szemben felelőtlen, és igazságtalan volt Chris. Személy szerint a pénzégetésnek sem láttam sok értelmét. Viszont hülyének semmiképp nem nevezném, mert bár szélsőségesen vakmerő kihívásra vállalkozott, volt benne megfontoltság és fegyelem. Jegyzetei alapján tudta mit miért csinál, nem folyamatos improvizálásról volt szó. Számomra kifejezetten szimpatikus ez a tudatosság, a szigorú összpontosítás. Annak ellenére hogy pontosan ez az abszolutista hozzáállás lett a veszte. Legalább volt annyi vér a pucájában hogy belevágjon.
A filmről
Könyvfeldolgozás ellenére minimális a beszéd az Into the Wild-ban, főként képekkel és zenével mondja el a történetet Sean Penn. Chris-t (Emile Hirsch) és testvérét, Carine-t (Jena Malone) halljuk narrálni olykor. Előbbi olyan íróktól olvas fel idézeteket, akik nagy hatással voltak döntéseire, utóbbi háttér történettel szolgál.
Az alaszkai hónapok és az oda vezető út közt váltakozik a cselekmény. Szép lassú, meditatív tempóban jutunk el a történet helyszíneire, egyre szélesebb képet kapva hősünk személyiségéről, és motivációjáról.
Nagyrészt Emile Hirsch alakításától függ a film sikere. A forgatás idején 21 éves színész életkorán felüli bölcsességgel ruházta fel ezt az érzékeny karaktert, aki habár hajlamos okoskodni, végig kedvelhető marad. Mellékszerepekben olyan veteránok támogatják mint William Hurt, Cathrine Keener, Vince Vaughn, és Hal Holbrook (Őt Oscar díjra is jelöltek alakításáért).
A zenéről
Eddie Vedder zenéje végképp mestermű szintre emeli a filmet. Emberiséggel szemben elkövetett bűntény, hogy nem jelölték Oscarra. Az akadémia szégyenfoltja. Ha lenne igazság a földön, trónon cipelnék mindenhova a Pearl Jam frontemberét, amiért elkészítette ezt a műremeket. Tömegek rogynának le lába elé azt kántálva "nem vagyunk rád méltók".
Lehetséges hogy kissé elfogult vagyok. Nem biztos hogy egyértelmű volt az imént "elhangzott" objektív elemzésből, de az egyik kedvencem ez a folk-rock album.
Érdemes többször visszatérni Christopher McCandless életéhez. Akár a könyvet olvasom, akár a filmet nézem újra, elindítja bennem az utazás iránti vágyat, és észhez térít a zombi / mókuskerék / drón fázisaimból. A szórakoztatás és gondolkodtatás keresztmetszetén helyezkedik el.
