Vipassana Meditáció - Tíz nap a csend börtönében

Drámai cím, nem igaz? Értelme nem sok van, picit hatásvadász, de tetszik a hangzása, úgyhogy miért is ne.

Az egész világot behálózó Dhamma Dipa, non profit alapítvány tíz napos meditációs tanfolyamáról lesz szó. 

Herefordshire megye eldugott zugában végeztem el ezt az intenzív kurzust. Pár kilométerre Walestől, még Angliában. Ironikus módon egy katonai bázistól nem messze. Gyönyörű vidék. 

"Nemes csend." Az egyik fő szabály elegánsan. A tíz napból kilencen kuss a neved. A meditálók nem szólhatnak egymáshoz. A gesztusok, és a szemkontaktus is tiltott. Napi kétszer engedélyezett a szájalás, de akkor is csak a tanársegéd felé, a meditációs technikával kapcsolatosan.

Ezen kívül nem lehetett nálunk könyv, telefon, laptop. Nem hallgathattunk zenét, nem írhattunk, vagy edzhettünk. A birtok határain belüli sétában merült ki a testmozgás. 

"De kiverni ki lehetett?" Merült fel a kérdés egy jó barátomban a szabályok hallatán. A válasz: nem. 

Ez az ingerszegény, csendes környezet teszi lehetővé hogy az ember igazi buddhista szerzetesként vesse bele magát a meditációba. De úgy is felfoghatjuk hogy önként börtönbe vonulsz.

Miért? Egy ismerősöm ajánlotta pár éve. Ő is teljesen kezdőként ment el. Jobban utánaolvasva a dolognak úgy tűnt nem csak ezoterikus humbug. Buddhista technika, de nagyrészt a vallás, modern tudománnyal kompatibilis részéről van szó. Az objektivitás, az illúziók feloszlatása, és az ego elengedése áll a központjában. Mindhárom közel áll a szívemhez, ezen kívül nagy Mátrix rajongó is vagyok.

Mivel ingyenes, adomány alapon működő kurzus, végképp nem láttam akadályát hogy kipróbáljam. 

0. Nap  

Megérkezés, beregisztrálás, orientáció. Elfoglaltuk a szobánkat. Egy nepáli sráccal kellett megosztanom az enyémet, de az ágyak fallal voltak elválasztva, így akadt privát szféra. Életem legjobb szobatársának bizonyult Ashis. Annyira csendes volt, néha elgondolkoztam vajon él e még.

Nagyjából 120 ember, fele nő, fele férfi. Még aznap kettéválasztottak minket. A tizedik napig csak messziről láttuk a másik nem tagjait.

Meglepően fiatal bagázs, akadtak idősebbek is, de az átlag életkort 30-35 közé lőném be.

Vacsora után a meditáló csarnokban megkezdődött a nemes csend, és ezzel a kurzus.

Első három nap - Lélegezz!

Hajnal négykor kelés. Este fél tízkor lámpaoltás. Napi tizenegy óra meditáció. Háromszori étkezés (ebből egyen csak gyümölcs és tea), két konzultációs lehetőség, egy előadás. Minimális pihenés.

Autentikus, aranyozott gonggal jelezték minden program kezdetét.

Három napon keresztül csak az Anapana meditáció gyakorlása zajlott. Csukd be a szemed, ülj egyenesen, és figyeld meg a légzésed. Nincs vizualizáció, nincs mantra, csak légzés. Nem légzés gyakorlat, nem irányítasz semmit, csak figyelsz.

Könnyűnek tűnik, de egy percen belül elkalandozik az ember gondolata. Hozd vissza! Megint elmegy. Mikor is jön ki az új Queens of the Stone Age album? Rég hallgattam már régieket, elő kéne venni. Amint kikerülök innen, eszek egy rohadt nagy hamburgert. Tíz nap ződség után milyen kielégítő lesz, jó kis sült krumplival nyomom majd. A cicákkal mi lehet otthon? Ó basszus, a légzés!

A csoportos meditációk kántálással kezdődtek és fejeződtek be. Felvételről játszották le (ahogy az instrukciókat, és az előadásokat is), és első alkalommal nehéz volt visszafogni a nevetést. Elvileg a koncentráció megkönnyítése a cél, de rám épphogy ellentétesen hatott ez a halálhörgés.

Az első két nap még teljesen rendben volt. Már akkor is nehéznek bizonyult, feszegette a mentális, és fizikális határaimat a sok egy helyben ülés, mégsem fordult meg a fejemben hogy túl sok lenne.

A harmadik nap jött az első igazi mélypont. Mi a f*szt keresek itt, mi értelme van ennek az egésznek? Felfogtam, lélegzek, eddig is tudatában voltam a ténynek. Ezek kínoznak engem! Mit szuszog ez itt mellettem? Hangosabban nem lehetne? Azaz, te meg szívjad az orrod mögöttem, és nyammogj a fülembe, semmi gond...

Kapcsold már be a kántálást, legyen vége! 

Egyetértettem az előadásokon elhangzottakkal, minden szabályt előre tudtam, és minden pontosan úgy is zajlott ahogy ígérték, mégis megpróbáltam afelé csűrni-csavarni a dolgot hogy otthagyhassam az egészet mindenféle bűntudat, vagy kudarc érzése nélkül. Nem igazán sikerült, így maradtam.

4. Nap

Mondjuk hogy összeszedtem magam. Elkezdtük a Vipassana gyakorlását. Bejött a dolog. Addigra rendesen felerősödnek az érzékszervek, még mindig megfigyelni kellett, de immár az egész testre koncentrálva. Árgus szemekkel figyelve minden apró érzést ahogy pásztázod magad, szigorúan fizikai szinten, biokémiai reakcióként tekintve az érzésekre. Nagyjából így: "Itt csiklandoz, itt viszket, itt fáj, mit számít, mindjárt elmúlik, ráadásul nincs is az irányításom alatt."

Ettől a naptól kezdve a három, egy órás csoportos meditációt mozdulatlanul kellett végigülni. Legalábbis meg kellett próbálni.

5. Nap

Ahogy az előadó meg is mondta: Az első fél óra még oké. Az azutáni negyedóra elviselhető. Az utolsó pedig szabályos kínzás.

Ezzel együtt sikerült eljutni egy olyan pontra amit "free flow"-nak neveznek. Apró vibrálások szabad áramlása a test minden felületén. Nehéz leírni, vagy elmagyarázni, de aki már tapasztalta pontosan tudja miről beszélek. Kellemes érzés.

6. Nap

Meditálók zombiként bolyongnak a központon belüli erdőben, és mezőn. Mindenki egyedül, teljesen random helyeken, a lába elé bámulva lépkedett, látszólag teljesen céltalanul. Páran picit gyorsabb tempóban (ami még így is az átlag sétáló sebesség alatt volt jóval) köröket róttunk. Egy kör, számításaim szerint nagyjából 450-500 méter volt. (Karóra lehetett nálunk) A napi rutinom részeként tíz kört tettem meg. Ez szolgált szabadidős tevékenységként ottlétem alatt.

Először sikerült végigülnöm mozdulatlanul az egy órát. A fájdalom nem változott, a fájdalomhoz való hozzáállásom igen.

7. Nap

Újabb mélypont. Most komolyan? Még mindig ugyanaz? Kezdem unni. Értem én, figyelj oda az érzésekre, maradj objektív velük szemben. Minek kell tizenötször elmondani? Megvilágosodás így, meg úgy, ez a szerencsétlen még mindig nyammog mögöttem. Kb negyven perc mire vége ennek az órának, és ez még csak az első. Nem bírom én ezt, nincs türelmem, sz*rok bele, ennyit érek.

Ha ingerült vagy nem tudsz koncentrálni, ha nem tudsz koncentrálni nem megy a meditálás. Ha nem megy a meditálás csak becsukott szemmel ülsz, várod a végét, és rohadtul fáj a hátad.

Negatív érzelmeken skálázgattam. Harag, frusztráció, megvetés, csalódás, keserűség. Ezer éves emlékek is bugyogtak fel, csak hogy minél több melléktermék halmozódhasson egymásra. 

Számoltam a perceket a nap végéig. A séták picit lenyugtattak, de nem sokat kellett várni a visszaesésig. 

Az utolsó csoportos meditációnál elképzeltem hogy valaki megfogja a lejátszót, amiről az instrukciók szólnak, ripityára töri a falon, majd teli torokból az asszisztens arcába üvölti "ÉN EZT NEM BÍROM TOVÁBB!" Ezek után persze elsírja magát, és kiszalad a teremből.

Utolsó napok

"A fájdalom a folyamat része." mondták. "Feltűnt." Gondoltam.

Elképesztően nehéz megőrizni az objektivitást. Mondhatni lehetetlen. Ha jól sikerül a meditálás, sóvárogsz az élmény után, ha rosszul, csalódsz, és azt gondolod valamit elcsesztél. Pontosan tudod hogy a dolog lényege a nyugalom, és a csendes figyelem, de ez nem számít. Az elején képtelen vagy követni ezt az egyszerű instrukciót. A neandervölgyi agyad csak azt hajtogatja "Vibrálás jó. Fájdalom rossz."

A nyolcadik, és kilencedik nap nyugodtabban telt, kiegyensúlyozott maradtam. De arra is készen álltam hogy vége legyen az egésznek.

Elérkezett az utolsó nap. A reggeli csoportos meditáció után feloldották a nemes csendet. Ömlöttek a megkönnyebbült szavak. Barátságos, közvetlen eszmecserék az élménnyel kapcsolatban. Érdekes volt hallgatni ki hogy élte meg. Kiderült hogy a kívülről nyugodtnak és békésnek tűnő meditálók sokszor ugyanúgy forrtak a dühtől. Kiderült hogy rólam is azt hitték végig kiegyensúlyozott voltam.

Aznapra csak a három csoportos meditáció maradt. Mindhárom sikertelennek bizonyult. Nem bírtam nyugodtan ülni, próbáltam feldolgozni a hirtelen ért, új ingereket.

A nap maradék részében eszmecserék, és előadások zajlottak. Másnap reggel pedig a csoportos meditáció, és a reggeli után mindenki útnak indult.

Kinek nem ajánlott ez a kurzus:

Nyaralásra, szocializálódásra vágyó egyéneknek. Mély depresszióban, vagy egyéb, komoly mentális zavarban szenvedőknek.

Kinek ajánlott:

Mindenkinek, aki szeretne nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb életet élni. Esetleg fent tartani azt. A meditálás bizonyítottan csökkenti a kortizol (stresszhormon) szintet, állítólag nagyobb mértékben mint egy jó alvás. 

Beszéltem olyan régi diákkal akinek segített az alkohol, és drogproblémáival. Volt akinek a viselkedési rendellenességeit enyhítette. Hasznos lehet szorongás, és alvászavar esetében is. Az államokban használják poszttraumás stressz kezelésére veteránoknál.

Mindezt elmondva érdemes tudni hogy nem csodaszer, és a gyakorlók elmondása szerint csak akkor működik ha rászánod az időt, és komolyan veszed.

A technika esetében kiszúrható egy igen nagy ellentmondás; miszerint az alapvető motivációd a megtanulására az, hogy pozitív élményben legyen részed, és fejleszd magad. Ennek tudatában hogy lehetnél képes teljesen semleges, és objektív maradni a gyakorlása közben?

Véleményem szerint sehogy. Maximum pillanatokra. De nem is igazán számít, hisz a törekvésen, a folyamatosan próbálkozáson van a hangsúly. A fájdalom, és szenvedés magasabb szintű tolerálásán. 

Kétlem hogy valaha elérném a teljes megvilágosodást. Ezt a gondolatot az utópista társadalmak irreális ötletéhez tudnám hasonlítani. Nekem az is elég ha nem fortyog bennem a düh olyan sokáig, mikor valami negatív inger ér.