India - Utolsó bejegyzés
Udaipur felé a vonaton egy bepödört bajszú turbános férfi citromsárga pólójára az volt írva "I Invented Hip-Hop". De nem hiszem hogy ő találta volna fel, legalábbis eléggé szkeptikus vagyok az állítást illetően.
Úgy terveztem a végén majd leírok pár statisztikát az elmúlt kilenc hónapról. Hány ezer kilométer földön vonattal busszal gyalog tuktukkal kerékpárral rollerral ugrálórúddal, levegőben repülőgéppel helikopterrel sárkányrepülővel; mennyi ország, hány város. Milyen jól fest leírva, ömlik majd felém a tisztelet nem csak mások felől, de felőlem is. Willy Fog összekakálta volna magát a teljesítményt látva.
Az utolsó szűk hónap alatt ellazultam, kiirtottam magamból a frusztrációt. Reggelente elvoltam a kölkökkel. Aki tanulni akart tanult, a többiek kaptak papírt, és rajzolhattak. Délutánonként ötven diák rövid profilját írtam, és fűztem össze egy promóciós könyvvé.
A kutatás befuccsolt, nem lett meg a kívánt elemszám a többiek részéről. Emiatt dörmögtem egy picit, aztán úgy voltam vele nem vagyok Dömötör, másrészt pedig elértem a célom, okosabb lettem a témát illetően.
Az Udaipurban töltött hosszú hétvége feltöltött. Szép, tavakkal és dombokkal körülvett város. Magasabb a standard a tisztaságot, kiszolgálást, és angol tudást illetően. Jó dolog a turizmus.
Augusztus 15. Indiai függetlenség nap. Az iskolánk előtti utcán színpad, előtte egy-kétezer ember. A gyermekeink egész héten táncokat gyakoroltak, majd mikor eljött a nap: táncoltak. Három órás program, őrült indiai tömeg, színkavalkád, fülsüketítő nép és popzene. Nem egy felejthető élmény, tipikusan indiai; szélsőséges érzelmek oda-vissza váltogatása. Káprázat-gyűlölet, ölni akarás és őszinte taps.
Az utolsó pár napot Delhiben töltjük a főhadiszálláson. Lóf*sz megbeszélések, indifferens vezetőség jópofizása és semmitmondó vállveregetések. Mert ugye a humanitárius szervezetnek még jobban rá kell játszani, ők nem lehetnek személytelenek. Pici öklendezés után most már csak semmit téves, városnézés, és várakozás az Aeroflot járatára.
Gondolom a végére illene valamiféle konklúziót biggyeszteni.
Ha objektivitásra törekednék, azt mondanám ez egy szörnyű ország. Megvalósult disztópia. A túlnépesedés, a szennyezés, a ráció hiánya, és az általános káosz néhol poszt-apokaliptikus érzést kelt az emberben.
Ha rosszindulatú akarnék lenni azt mondanám itt a progresszív gondolkodás azt jelenti hogy nem az utcán szarsz. Ha pedig logikához folyamodsz azt gondolják varázsló vagy.
De sajnos nem tudom ennyivel lezárni a dolgot. A gazdag történelem, a kultúra, de legfőképp a kölkök sok pozitívumot szolgáltattak a szubjektív nekem.
Az ingerküszöböm kitolódott, az igényeim lecsökkentek. Talán türelmesebb, és nyitottabb is lettem. Korábban a gyerekek leginkább irritáltak, az utcán sétálva gyakran térdeltem fejbe őket gondolatban mikor felém közeledve sikongattak.
Disney pillanatok.
A barátság napján karkötőt ajándékozol a barátaidnak. Az elsőt a kedvencemtől, Jaytől kaptam meg. Odajött reggel, és a kezemre húzta a "best friends" feliratos tarka karkötőt. Meghatódott köszönettel fogadtam a gesztust. "That's okay" jött a válasz. A többi tanárral egész nap ezen röhögtünk; a végére tele volt a karom kötővel.
Egyik reggel általános ismereteket tanítottunk a negyedik osztálynak. Vagyis inkább csak a helyi tanárnéni tanított, én részt vettem és segítettem fegyelmezni. Tehát a gyerekekkel hülyéskedtem. Óra végén Sameerral beszélgettünk. Letörten ült egész nap a szokásos futkározás helyett. Megkérdeztük mi a baj. Azt mondta az anyja rendszeresen veri otthon, előző nap ezt azzal tetőzte hogy kijelentette Sameer nem az ő fia, egy kukában találta, és nem szereti. A kilenc éves gyermek egészséges érzelmi fejlődésének titka. Megköszönte hogy mi nem verjük. Na mondom ezzel azért még várjuk ki a nap végét. - Természetesen nem mondtam ilyet. - A tanárnéni elsírta magát, de közben azért fordított nehogy lemaradjak. Utána megölelte és azt ígérte mi soha nem fogjuk megütni. Na mondom ezzel azért... Igazából eléggé a szívemhez nőtt a kis kuki.
Mikor leültünk a nagyteremben a gyerekek elé éreztem hogy ennek nem lesz jó vége. Az utolsó nap. Fél évig majd minden reggel láttam a kis szarjankókat. Holnaptól kezdve legtöbbjüket, vagy mindegyiküket soha nem fogom. Ashok elmondta a búcsúbeszédét, én is elmakogtam pár szót. Megkérdezték miért megyek, azt mondtam lejár a vízumom, elvinne a rendőrség ha maradnék. Jay és Sameer sírva fakadt, főleg mikor megöleltem őket. A kettejük szomorúsága rátelepedett az egész teremre, és lavinaként elindította 2014 sírásfesztjét.
Gyerekkorom óta nem sírtam nyilvánosan. Mindig is magányos tevékenység volt nálam, nagyrészt önkielégítés közben vagy után összegubózva a hideg padlón. De ebben a helyzetben sajnos nem tudtam kontrollálni, kibuggyant egy-két könnycsepp. Talán még három is. Zokogás nem volt, de ahhoz elég hogy reprezentálja férfiatlanságom.
Nagy ölelkezések, búcsúzás olyan hatvanötször, és csak a tanárok maradtak. Ez már jobb hangulatú mosolygós búcsú volt, igen magas "kit érdekel?" faktorral mindkét fél részéről. Este közösen megvacsoráztunk, másnap reggel irány Delhi. Most pedig csak a várakozás a repülőgépre. Azt hiszem ezt már mondtam, de hát ki figyel rám.
