India - Huszadik bejegyzés
Nem hittem a Google-nek mikor azt mondta, hogy csak 43 fok van. Találtam egy hőmérőt az iskola raktárában, fogtam és kimentem vele az utcára. 49 fok. Ennyit rólad, Google...
A szél feloldozás helyett Vietnámi veteránként áll velem szemben lángszóróval a kezében. Nagyon úgy tűnik nekem, hogy India nyáron az elkárhozott lelkeknek ideális. Ez a hőség, vegyítve a porral, a tömeggel, és a szaggal. Egyedül a démonokat hiányolom.
A hosszú haj kifejezetten kényelmetlenné vált, és az ok amiért nem vágatom le pedig számomra is nevetséges: A Vikings című sorozat. De komolyan, milyen férfi az akinek nincs szakáll-hosszú haja, és nem fejel halálra valakit bosszúból? Hát majd én megmondom. Nevetséges, gyenge férfi. És én nem fogok olyanná válni. "Mert már az vagy!" Ordítja be a hátsó sorokból egy hátrafordított baseball sapkás srác.
Az iskolában egy héten keresztül év végi vizsgák történtek. Vizsgalapokat osztogattam, ültem, néha "No cheating!"-et ordibáltam. Unalmas napok, semmi kiemelkedő, kivéve mikor bezártam az egyik harmadikost a wc-be.
Védelmemre szóljon, hogy ez a gyermek, Sameer az iskola egyik legfegyelmezetlenebb tanulója. Nem marad a helyén, folyton beszél, nem ír a füzetébe, verekszik. Mikor sikerül rávennem, hogy másoljon le valamit a tábláról az is katasztrófa. Belenézek: mint egy pszichopata naplója, csak nyomokban hasonlít arra ami a táblán van. Nem ellenszenves gyerek, olyasmi karakter mint egyes filmek fő gonosza, valamilyen szinten tudsz azonosulni vele, de azért el kell buknia.
Matematika vizsga közben két percenként kéredzkedett ki wc-re. Ezt órákon is előszeretettel játssza. Ezen a bizonyos napon többször át kellett ültetnem, rá kellett szólnom. "Sir! Toilet! Sir! Sir! Toilet!" Kiengedtem. - A fiú wc egy kis lyuk mindenféle világítás nélkül, csak egy szűk résen szűrődik be fény. Felnőtt ember görnyedve fér el benne. - Követtem, megvártam amíg becsukja maga mögött a vasajtót, majd rázártam. Fél perc után dörömbölés. 45 másodperc után visítozás. A hatvanadikon ajtónyitás. Duzzogva kiront, odaviharzik Nanu Ramhoz. Elmondja neki mi történt, ő pedig zsigerből kineveti, aztán rám néz. Én megvonom a vállam, erre még jobban röhög, a végére Sameer is kuncog legyőzötten. "Csálé" na nyomás, mondom neki oda, és már ballagunk is vissza a terembe. Az év oktatója.
A vizsgák végeztével tíz napos szabadságra mentem India Észak-Keleti részére, bele a Himalájába. Darjeeling, és Sikkim állam keleti, és északi része. Összesen több mint 4000 kilométeres túra szárazföldön vonat, autóriksa, busz, és tata terepjáróval.
No de jelenidőben az igazi:
Fél nap munka, fél nap buszozás, és egy rövid tuk-tukozás után sétálok Delhiben egy metró állomás felé. Ide beszéltünk meg találkozót az útitársaimmal. Kimerült vagyok, már a tuk-tuk sofőrrel sem volt erőm vitatkozni azon a 20 pénzen, amit fehér ember adóként rápakolt a normál árra. Magamban azért megjegyzem, hogy az édesanyja igazán rendes teremtés.
Alin, és Iosif már vár az állomáson. Összeölelkezünk férfiasan. Romániából származnak, ahogy Alina is aki csak később érkezik, és Iosif barátnője, de Armannal jött most ide, aki pedig Iráni.
Egy órát metrózunk Delhi külvárosába, az egyik fő vonatpályaudvar mellé. Szerencsénkre a szervezetünknek itt is van egy Akadémiája illegálisan dolgozó gyerekeknek, itt húzzuk meg magunkat az éjszakára. A metró állomáson vár egy indiai kolléga. Mély szegénységen sétálunk végig. Szabad ég alatt alvó népség, sátorok közt sárban, korom sötétben. Néha ránk köszön valaki, vagy ugat egy kutya. Szinte biztos vagyok benne, hogy túlélem, és túl is. Két perc múlva már egy egész jó környéken járunk, sőt meg is érkezünk az iskolába. Este Armannal beszélgetek, őt eddig nem ismertem. Iránról mesél sokat. Mint kiderült, nem fenékig tejfel ott az élet.
Másnap a vonaton picit össze vagyunk zavarodva. Szibériába megyünk csákánnyal a kezünkben végkimerülni? Az rendben van, hogy nem légkondicionált a köznép alvókocsi, de azért egy kis levegőt, és fényt igazán adhatnának.
Nincsenek zárt fülkék. Vékony fallal elválasztott alvóhelyiségek az egyik oldalt hat ággyal. A másik oldalt két kisebb háló helyiség. Ez ugyebár összesen nyolc. Erre a nyolcra jut úgy hatvannégy ember. Egy vagonra úgy háromezer.
Hivatalosan négy teljes ágyunk van, nem hivatalosan egy sem. Legfelül fekszem. Mellettem, felül Arman, alatta Alin, őalatta Iosif, és Alina. Számukra a legrémebb álom ez az út. Nap közben hárman négyen nyomorognak az ágyukon, velük szemben még hárman négyen.
Én felül párolgok. A három rozoga ventilátor közül kettő működik. Mikor mozog a vonat akkor csak negyvenöt százalékot vesztek a testem víztartalmából. Mikor áll, akkor a dupláját. Tehát halott vagyok. De viccen kívül, legalább ötvenöt-hatvan fokot élveztem a nap csúcspontján.
Mondjuk, hogy most van késő délután. Öt percre csuktam be a szemem, és voltam olyan ostoba hogy magzatpózban helyezkedjek el, üres felületet hagyva az ágyamon. Mire pozíciót váltok, és kinyitom a szemem egy öregember ül a végében. Integet, nincs túl sok foga. A többiek jól kinevetnek, mikor prezentálom nekik az új barátom.
Éjszaka van. Az öreg lelépett, a helyére egy csont sovány fickó manifesztálódott. Elfoglalja az ágyam felét. Alszik, nincs szívem lerugdalni, hiába fáj már mindenem a mozdulatlanságtól. Alter Bridge-t hallgatok, izzadok, és nézem a plafont.
Megbökik a vállam jobb oldalról. Alin az. Valamiért nagyon vigyorog. Mikor jobban megnézem, látom hogy a kamasz srác, akit felengedett maga mellé, alvás közben átkarolta a csípőjénél. Nevetésben török ki, felébresztem a hálótársam.
Másnap reggel van, picit halottak vagyunk. Elvileg egy órán belül meg kéne érkeznünk, de mint kiderül, három órát késik a vonat. De legalább ki is ürül. Mindannyian ki tudunk nyújtózni picit, még ha a hőség nem is hagy aludni.
Megérkeztünk New Jaipalguriba, innen már csak három óra Darjeeling. Az állomás igazi szarfészek. Iosif, és Alina kicserélik a visszaútra szóló jegyüket erről a remek osztályról, légkondicionált kocsiba szólóra. Megebédelünk.
Épp egy dzsipben ülünk. Darjeeling két kilométer magasan van, az útviszonyok nem a legkiválóbbak, szóval buszok nem igen járnak, megosztott terepjárók már annál inkább.
Feláll a szőr a hátamon, ahogy kinézek a kocsiból. Le a mélybe. A jó hangulatú beszélgetés eltereli picit a figyelmem, de ezek a szűk kanyargó utak azt suttogják, hogy meg fogok halni.
Gyorsan találunk olcsó szállást. Egyszerű hotel, a meleg vizet rendelni kell, nepáli lány hozza fel vödörben.
Megváltoztak az arcok. Nem vagyok benne biztos, hogy kell mondani, mert hát mindkét fajta ázsiai. Na szóval itt már majdnem több a Jackie Chan, mint az M. Night Shyamalan.
Nincs szerencsénk az idővel. Vártam már, hogy lássam a Kanchenjungát. A világ harmadik legmagasabb csúcsát. Azt mondják nehezebb megmászni, mint az Everestet, és Darjeelingből tökéletesen lehet látni. Már ha tiszta az idő. De nem az. Viszont a levegő igen, ráadásul hűs.
A várost imádom, jókat eszünk, sok húst, és tojást. Nagyokat sétálunk, iszunk darjeeling teát, kacarászunk. Meglovagoljuk a himalájai "játékvasútat". Az angol uralom alatt építették, eszméletlen teljesítmény. A hegyek közt, két ezer méter magasban kanyarog ez a gőzmozdony.
Beszerezzük a Sikkim államba lépéshez szükséges papírokat, és már el is telt az itt töltött két nap. Dzsipbeszállás, irány Gangtok városa.
Gangtokban sincs gondunk a szállástalálással. Este van már, lecuccolunk, megvacsorázunk a városban. Az ide út nagyon tetszett. Először lekanyarogtunk a tengerszint közelébe, itt vadvizeket, dzsungeles völgyeket láttunk, tele élettel. Majd felmásztunk a magasba újra, ezúttal ezerhatszáz méterig.
Itt már szinte csak Jackie Chan van. Rögtön a szívembe zárom a települést. Színes házak tornyosulnak az égben. Zöld a minden. A városközpontban tiszta sétálóutca tiszta éttermekkel. Ez az utóbbi csak akkor tűnik olyan szenzációsnak, miután két hónapot töltöttél Indiában.
Innen is lehetne látni a Kanchenjungát, de még mindig pára. Kezdek lemondani róla.
Észak-Sikkim egyes részeibe csak külön engedéllyel, és helyi idegenvezetővel szabad belépni. Magán akciózni nem lehet, ügynökségen kell keresztülmenni. Azt mondják túl közel van Tibethez. Mindezt tudtam előre, de mint kiderült oda, ahova a legjobban szerettünk volna ellátogatni, külföldiek nem mehetnek. Ez a Gurudongmar tó. 5100 méteren fekvő földi mennyország a képek alapján. Rengeteget olvastam róla az interweben, ezért is ért kellemetlen meglepetésként a hír.
Így maradt a Yumthang völgy, és a Tsomgo tó. Az előbbi Két napos túra dzsippel, a legmagasabb, úgynevezett Zéró Pontja négyezer kettőszáz méteren magasodik. Az utóbbi egy félnapos túra, közvetlen azelőtt, hogy vissza kell majd indulnunk a hőségbe.
Mindenféle bürokrácia lerendezve, előlegek kifizetve. Alina és én intézkedtünk főként, többszázezer ügynökséget bejárva.
Most épp a Tibetológiai múzeumot látogatjuk meg. Látunk sok szerzetest, imazászlót, és nagyon idős relikviákat. Innen átmegyünk a helyi kézműves központba. Széjjel nézünk.
Most épp a hotelban eszünk mangót, és nézzük Ewan McGregor, Long Way Down című dokumentumfilmsorozatát. Hosszú napunk volt. Mivel jelen idő, ezért nem tudjuk hogy ez semmi volt az elkövetkezendőkhöz képest.
Sikkim államát nyugat felől Nepál, északról Tibet, keletről pedig Bhután határolja. Egy kis kilógó csücske Indiának, a Himalájába ágyazva. A hetvenes évekig független királyság volt. Saját kultúra, és vallás. Nagy befolyás a Tibeti, és a Nepáli oldal felől. India főleg gazdasági tényező. Itt fogyasztják a teheneket.
Mindezt a túravezetőnk - Mittudomén Mianeve - meséli a dzsipben. Hét órát utazunk rövid megállókkal eszméletlen tájakon, kakikirázó utakon. Vízesések, völgyek, folyók, dzsungel erdő, szakadék. Itt már le merek nézni a mélybe.
Egy Lachung nevezetű, elszeparált faluba érkezünk meg este. Kettőezer hétszáz méteren már szükség van a kabátra, és a sapka sem árt.
Kis faházikóban lakunk, házi kosztot eszünk, majd lefekszünk, holnap korán indulunk.
Kinézek az ablakon. Hófedte hegytetőket látok. Jól esik.
Felérünk a völgybe, a táj még mindig elképesztő, de picit felhőssé vált az idő. Úgy érzem lemaradok valamiről. Úgy érzem mintha kifizettem volna a Taj Mahal belépőjegyemet, csak hogy utána azt lássam hogy az épületet letakarták egy fekete fátyollal. A Yumthang völgyben megállunk reggelizni, kis faházban egy fűtőtest körül. Szép lassan továbbindulunk.
Felértünk a Zéró Ponthoz, szinte karnyújtásnyira a tibeti határ. De ez a pára, nem látni a hegyek tetejit. Le vagyok lombozva. Megszédülök, mikor kiszállok a terepjáróból, vékony itt a levegő. Így is gyönyörű a látvány, de belül mégis toporzékolok. Aztán elszakad egy picit a felhő, megkap a nap. A visszaúton már nem érdekel semmi rossz, kiengesztel a völgy látványa. Ezek a monstrumok itt előttem, az igazi Himalája. A legelő jakok. Kielégültem. Szigorúan mentális értelemben.
A visszaúton még megállunk a völgyben sétálni, aztán Lachungban ebédelni. Az ez utáni hét órás dzsipút Gangtokba pedig mindannyiunkat totálisan leszív, majdhogynem leépít. Késő este érkezünk meg. Hárman le is mondják a másnapi túrát a Tsomgo Tóhoz, csak ketten maradunk rá Alinnal.
Döcögősen indultunk meg ezen a reggelen. Ezt a túrát másik ügynökséggel foglaltuk, ami hibának bizonyult. De a lényeg, hogy most már itt ülünk az inkompetens, és egyben irritáló, angolul nem beszélő túravezető hölgyünkkel.
Sziklás hegységen döcögünk felfelé, keskeny utakon a szakadék szélén. Elérünk egy települést, a kanyargó úton felfordult terepjáró. Jó jel, bár vért nem látok, és úgy tűnik nem annyira magasról zuhant.
A tó szép, mit mondhatnék. 3700 méter, tükör sima, körülötte hegyek. Az idegenvezető rámutat a hegyre, és azt mondja "Snow", kinevetjük.
Sétálok egy nagyot, csinálok egy rakat képet. Nézem a beöltöztetett jakokat, mert hogy itt azok is vannak. Pénzért megülhetők. De olyan szomorúnak tűnnek.
Ma délután már vissza kell indulnunk délnyugatra. Egyikünk sem örül. Holnap reggel startol a vonatunk New Jaipalguriból, de oda még el is kell jutni. Fél nap a dzsipben. Estére már lent vagyunk a hőségben, a porban, a szemétdomb tetején. Egy gusztustalan hotelban halálra taposok egy csótányt. Este nem tudok aludni, gyomorrontásom van. Okádok, és - már elnézést, de - fosok.
Alin, és Arman nagyon rendesek. Csak két ágyat találtunk, és ők megosztottak egyet. A vagon másik végében vannak alul. Én itt felül. Bekaptam két gyomorgörcsoldót. Nem tudok enni, csak vizet iszok. Próbálok nem magam alá piszkítani. A vonat dögig, de most nem engedek fel senkit a kis ágyamra.
Alinék néha megjelennek banánnal, vagy keksszel. Áldott a lelkük.
Éjszaka remegve ébredek. Fázok. Nem hiszem, hogy hideg lenne, valószínűleg lázam van. Le akarok mászni, hogy kivegyek egy pulóvert a táskámból, de az egyik ágy alatt van. Lehetetlen hozzáférni a földön alvó emberek miatt. Beveszek két lázcsillapítót, és magzatpóz.
Reggelre jobban vagyok. Arman elmeséli, hogy az ágyuk körül tapasztaltak csótányokat, és egeret. Plusz két részeg faszi terrorizálta az embereket. Számukra is élvezetes az út. Azt mondja úgy nézek ki, mint aki a Walking Dead forgatására indul.
A menetrend szerint már ott kellene lennünk. Azt rebesgetik négy óra a késés. Ebből lesz hat. 26 helyett, 32 óra. Atléta van rajtam, mindenütt koszos vagyok. Rám ragadt a mocsok. A vonat az út végére leírhatatlanul néz ki, és szaglik. Ezután még egy óra metrózás
A Jaipur felé tartó buszon bökdösnek az emberek, menjek odébb. A táskámat próbálom felrakni az ülések fölé. Nem megy be, tehát izomból elkezdem ütlegelni. Egy kis időre elsötétül minden, és csak a gyűlölet marad. Sikerült, lehuppanok. Először fordul elő, hogy nem azért bámulnak mert fehér vagyok.
Megérkeztem Jaipurba. Még egy óra autóriksával, és otthon vagyok. Majd két napja nem ettem, és ittam semmit banánon, és vízen kívül.
Másnap tanítás.
