"Ki figyel rád..."

Az idei filmes év nem csak azért keltett csalódást, mert rengeteg nagy költségvetésű látványorgiát toltak át 2021-re, hanem mert több ikonnak számító rendező filmje sem nyerte el a tetszésem. Kedvenc rendezőm, David Fincher Mank  című alkotását vontatottnak, és érdektelennek találtam. Charlie Kaufman  I'm Thinking of Ending Things (A befejezésen gondolkozom) filmje   2 óra helyett legalább 4-nek érződött, ráadásul fingom sincs mi történt benne. Spike Lee  Da 5 Bloods (Az 5 bajtárs) háborús drámája pedig... gondolom mostanra kitaláltad. Meh. Christopher Nolan  Tenetje egész tetszetős, de a filmográfiájához viszonyítva azért mégsem.   A Hollywoodi szuperprodukciók jövő évre vándoroltak, a nagy presztízsű alkotások pedig szagtalan fingnak bizonyultak. Mindezek ellenére jelentek meg jó filmek idén is, csak aktívan kellett kutatni utánuk a különböző streaming platformokon, és a video on demand megjelenések közt. Könnyen elképzelhető, hogy elkerülte az emberek ra...

Soha nem voltam teljesen kibékülve a modern, nyugati életmóddal. A fejlődéssel való megszállottság, és az ész nélküli fogyasztás a természetünk felszínes, státuszra éhes oldalát stimulálja, ami elcseszett értékrendhez, különböző abszurd lelki betegségekhez, és még abszurdabb egyenlőtlenségek kialakulásához vezetett. Ugyanakkor be kell látnom a rendszer számos, fejlődő országokkal szembeni előnyét, és némi hálát erőszakolnom magamra, hisz jómagam is profitáltam belőle. Viszonylagos kényelemben élek, nem éhbérért hordom fel a bányából a szenet, miközben egy rajzfilmbe illően alantas férfi ostorozza a csupasz hátam. - Természetesen a fejlődő országokban mindenki így él. - Ráadásul a földgolyó igen nagy részét sikerült beutaznom.   Globalista világunkban szabadon mozgolódhatsz, majdhogynem bárhova. Kreatív elmék munkáit csodálhatod koncerteken, színházban vagy filmszínházban. Vendéglátó egységekben az arcod elé tolják a finom kaját és a piát. Már ha van rá pénzed… A lényeg, hog...

Nincs is jobb egy kiadós sírásnál. A lelket kívülről belülről átmosó, mélyenszántó zokogásnál. Nem a fizikai fájdalom okozta bömbölésre gondolok, hanem arra a pillanatra, mikor elengeded magad, és hagyod hogy átmenjen rajtad a világ összes fájdalma. Beadod magad a létezés tragédiájának, a leküzdhetetlen belső magány valóságának. Semmi más nem létezik csak Te, és az egzisztenciális kín sötétsége. Majd mikor vége, felpuffadt, vörös szemekkel térsz magadhoz a transzból. Szánalmasan szipogva kúszol vissza a prezentálható énedbe. Talán egészségesebben, és szerényebben. Talán nem. Ritkán lehet részünk - jobb estben - az efféle magasztos sírásban, de nem kell aggódni, filmeken keresztül átélhetjük amint képzett színészek visszaadják az élményt. Mi pedig tiszteljük őket érte, mert tudjuk mennyire egyedi, és különleges dologról van szó. Egy egész stáb előtt, füttyszóra visszaadni nem kis teljesítmény. 5. Matt Damon - Good Will Hunting Bár magas kvalitású a színészi játék, és a sírás is megállja...

Ezen rövid bejegyzés tárgyát, a Mountain című 2017-es dokumentumfilmet, az otthon ülők utazáshiányának és hegyfétisének kielégítésére teremtették. Ausztrál hölgy írta és rendezte a filmet, Jennifer Peedomnak hívják. A Sherpa című, ugyancsak dokumentumfilmmel már bizonyította hogy otthonosan mozog a hegyek közt, itt pedig száz százalékos belevetette magát a témába. - Mint ahogy azt a címből sejteni lehet, nem az alföldi pusztáról szól az alkotás. Narrátorunk Willem Dafoe (A szakasz, Antikrisztus), a zenét pedig a A usztrál Szimfonikus Zenekar szolgáltatja. Történet szempontjából nem hoz sokat a film, egy két ponton elgondolkodtató, de inkább költői aláfestésként szolgál Willem érdes hangja. A lélegzetelállító képek és klasszikus zene minősége viszont nagyon könnyen elrepíti a játékidőt. Mivel audio-vizuális mesterműről van szó, érdemes minél nagyobb képernyőn, jó hangrendszerrel bámulni a világ legmagasabb hegycsúcsait, és hallgatni a zenekar játékát. Némi alázatot kényszeríten...

Alberto Granado ( Rodrigo De la Serna ) , argentin biokémikus, harmincadik esztendöjének megkoronázásaként nagyszabású túrára indul rozoga motorbiciklijével. Útitársa Ernesto Guevara ( Gael García Bernal ) , ekkor még orvostanhallgató, később gerilla forradalmár, még később pop-kulturális ikon. Argentínából Chile déli féltekére, majd az Andokon, és az Atacama sivatagon keresztül Peru Amazonas esőerdöjébe szándékoztak eljutni. Itt egy lepra kolóniában dolgoztak önkéntesként, majd Venezuela fővárosából, Caracasból tértek haza. Erről az enyhén szólva is ambiciózus, 14,000 kilométeres útról szól A Motoros Naplója. Tartottam ettől a filmtől. Bár szeretem az utazós alkotásokat, féltem hogy szájbarágós idealizálást kell majd végig ülnöm. A marketingesek teljes gőzzel rámentek a forradalmi vonalra a vörös poszterekkel. Ráadásul a magyar cím elé odatették a Che Guevara nevet is, annak ellenére, hogy ebben a filmben Ernestot látjuk, nem a sapkában égbe meredő katonát. Semmi meglepő ninc...

Büszkén jelenthetem, hogy  rövidebb megszakításokkal ugyan, de kitartottam a mindfulness meditálás mellett  tavalyi elmélkedésem  óta. Immár három éves tapasztalatom van az egy helyben ülésben. Mikor jól mennek a dolgok, valamivel könnyebb fenntartani a motivációt, és a meditálás is élvezetesebb. Akkor kezd érdekesebbé válni, mikor a sors megállás nélkül lapátolja az ember fejére a trágyát. Sam Harris úgy tekint a meditálásra, mintha ezzel élete legrosszabb napjára készülne. Az ötlet lényege az, hogy minél többet meditálsz, annál kevésbé leszel kitéve külső tényezőknek. Saját bőrödön érzed a mulandóságot, ennek következtében egy idő után elfogadod. Ha belül robusztus vagy, jobban állod majd a változásokat, és tisztább fejjel kezeled az esetleges tragédiákat. Jómagam is hiszek ebben az elméletben, de kezdő meditálóként olykor nehezemre esik kitartást erőszakolni magamra. Könnyebb kiszaladni az első menekülési útvonalon, mint szembenézni a világ által rád gyakoro...

Ferihegy kihalt termináljában poggyászleadására készültünk. Egy-két reptéri alkalmazotton kívül csak az üres, steril tér tátongott előttünk. Gondoltuk a kacskaringós kordon megkerülésével megyünk leadni a táskáinkat, de ránk szólt az egyik ott dolgozó hölgy, hogy ez nem engedélyezett. A meghatározott vonalat követve kell odacikáznunk, annak ellenére hogy nulla ember van előttünk és mögöttünk. A vitatkozásnak annyi értelme lett volna, mint magának az utasításnak, így csak néztem ki a fejemből és tátott szájjal követtem a vonalat. Később az útlevél ellenőrzésnél megkérdezte a fickó mi az úti célunk. "Egyetlen egy járat aktuális." Válaszoltam volna legszívesebben. Helyette fejcsóválás kíséretében azt mondtam: "London". Idén tavasszal olyan kiváltságos helyzetbe kerültem, hogy három különböző országban tapasztalhattam meg a korona vírus okozta karantént. Peruban, Magyarországon, és Angliában figyelhettem meg a sokszor poszt apokaliptikusnak tűnő állapotokat.  Mindez elg...

Ez is megvolt. Bő két hetet leszabott róla a koronavírus-reakció, de így is valamirevaló élménynek bizonyult a Dél-Amerikai utunk. Ezt csak azért mondom, mert Machu Picchu még pont belefért. Ha nem lett volna lehetőségem meglátogatni az inka romokat, most valószínűleg az utcán őrjöngenék molotov-koktéllal a kezemben. Manapság úgyis menő dolog az ilyesmi. Szeretek úgy tekinteni ezekre a hosszabb bejegyzésgyűjteményekre, mint kerek egészre. Szókimondó, tömör útikönyvre, ha így jobban tetszik. Olyan olvasmányra, aminek legfőképp a szórakoztatás a célja, nem a hasznos információk átadása különböző helyekről. Miután befejeztem az utolsó bejegyzést, hiányérzetem volt. Ezúton próbálom kielégíteni magam és beszélni arról, amit kihagytam.  Öncélú elmélkedés következik most, mégpedig arról hogy milyen irritáló a modern világban utazni, és ennek ellenére miért tartom még mindig elképesztően jó dolognak a vándorlást.  Lamentáció Mikor még annál is fiatalabb voltam, mint amilyen fiatal mos...

Kálváriánk Az első bejegyzésben elképzeltem, hogy a munkám feladása és az alternatív életvitel következményeként Japán üzletember előtt vonaglok egy lepukkant sztriptíz bár hátsó szobájában, csak hogy ételt tehessek az asztalra. Szélsőséges gondolatnak tűnt? Nézzük meg mi történt a valóságban: Egy katonai beavatkozással lezárt, dél-amerikai ország fővárosában ültünk tehetetlenül. Mozgásterünk egy olcsó, sötét hotelszobára korlátozódott. Az utazók végtelen szabadságérzetének illúziója egyik pillanatról a másikra tört ripityára. Ha elhagyod a szállást, és az úti célod nem élelmiszer üzlet vagy gyógyszertár, a perui kormány, nem közös megegyezésből létrejött nemi aktus áldozatává tesz. Mikor a szép szó kevésnek bizonyul. Nem mintha próbálkoztak volna vele. Viszont rendelkezésünkre állt az internet és egy tv. Minimális tér az ágyunk előtt, és privát fürdőszoba. Szállásadónk a családjával ragadt itt. Roninak hívták. Kubából migrált Limába jó pár évvel ezelőtt, hogy megcsinálja a szerencséjé...

Indulásra készen vártuk a túrát üzemeltető cég megjelenését hotelünkben. Hiába tettük mindezt, nem jött senki. Rövid rostokolás után lementünk a recepcióra telefonhívást kezdeményezni. A pult mögött álló néni ekkor közölte hogy azonnali el kell hagynunk a szállást. A koronavírus terjedésének lassítása érdekében szükségállapotot rendeltek el az országban, és holnaptól katonai beavatkozással minimum két hétre lezárják Perut. Azt javasolta még aznap menjünk vissza Limába, mert ez az utolsó esélyünk hogy távolsági buszra szálljunk. Nem sokkal később megjelent egy fickó az utazási ügynökségtől. Elnézést kért és visszaadta a pénzünk. A recepciós néni követte a példáját. Mi pedig megfogadtuk a tanácsot, és gyorsan belegyömöszöltünk mindent a táskánkba. El tuktukoztunk az állomásra, majd vettünk egy buszjegyet Limába.   "Most mi tévők legyünk?" Merült fel bennünk a kérdés a buszállomáson. Akkor még abban az illúzióban éltünk, hogy különböző opciók állnak rendelkezésünkre. ...

Taxiban a buszállomás felé. Főutca mentén tömegeket figyeltünk meg, amint közértek előtt tolakodnak, vagy már az üzletet hagyják el aránytalanul sok termékkel kezükben. Diana rákérdezett a sofőrnél mégis mi folyik itt. "Korona" válaszolta az idős úriember. Azzal folytatta hogy a félelemtől félig-meddig megbolondult emberek elkezdték felvásárolni a boltok wc papír, fertőtlenítő, és konzerv készleteit. Valóban nem hangzik túl ésszerűnek ez a viselkedés. Mint kiderült a világ több pontján dominált az a félelem, miszerint nem lesz mivel kitörölni a szaros seggünket.  Többet vártam az emberiségtől. Csak viccelek. Nem vártam többet. Nagyjából húsz százalékos kapacitással indult el a Limába tartó busz. Örvendetes tényként fogadtuk mindezt. Az ülések háttámlájába épített monitoron amerikai filmeket néztünk spanyol szinkronnal, és angol felirattal. Jó minőségű, kényelmes busz. A huszonegy órás menetidő ellenére elfogadhatóan telt az út. Peru - Lima Tíz milliós, óceánpart menti főváros...