"Ki figyel rád..."

Ez is megvolt. Bő két hetet leszabott róla a koronavírus-reakció, de így is valamirevaló élménynek bizonyult a Dél-Amerikai utunk. Ezt csak azért mondom, mert Machu Picchu még pont belefért. Ha nem lett volna lehetőségem meglátogatni az inka romokat, most valószínűleg az utcán őrjöngenék molotov-koktéllal a kezemben. Manapság úgyis menő dolog az ilyesmi. Szeretek úgy tekinteni ezekre a hosszabb bejegyzésgyűjteményekre, mint kerek egészre. Szókimondó, tömör útikönyvre, ha így jobban tetszik. Olyan olvasmányra, aminek legfőképp a szórakoztatás a célja, nem a hasznos információk átadása különböző helyekről. Miután befejeztem az utolsó bejegyzést, hiányérzetem volt. Ezúton próbálom kielégíteni magam és beszélni arról, amit kihagytam.  Öncélú elmélkedés következik most, mégpedig arról hogy milyen irritáló a modern világban utazni, és ennek ellenére miért tartom még mindig elképesztően jó dolognak a vándorlást.  Lamentáció Mikor még annál is fiatalabb voltam, mint amilyen fiatal mos...

Kálváriánk Az első bejegyzésben elképzeltem, hogy a munkám feladása és az alternatív életvitel következményeként Japán üzletember előtt vonaglok egy lepukkant sztriptíz bár hátsó szobájában, csak hogy ételt tehessek az asztalra. Szélsőséges gondolatnak tűnt? Nézzük meg mi történt a valóságban: Egy katonai beavatkozással lezárt, dél-amerikai ország fővárosában ültünk tehetetlenül. Mozgásterünk egy olcsó, sötét hotelszobára korlátozódott. Az utazók végtelen szabadságérzetének illúziója egyik pillanatról a másikra tört ripityára. Ha elhagyod a szállást, és az úti célod nem élelmiszer üzlet vagy gyógyszertár, a perui kormány, nem közös megegyezésből létrejött nemi aktus áldozatává tesz. Mikor a szép szó kevésnek bizonyul. Nem mintha próbálkoztak volna vele. Viszont rendelkezésünkre állt az internet és egy tv. Minimális tér az ágyunk előtt, és privát fürdőszoba. Szállásadónk a családjával ragadt itt. Roninak hívták. Kubából migrált Limába jó pár évvel ezelőtt, hogy megcsinálja a szerencséjé...

Indulásra készen vártuk a túrát üzemeltető cég megjelenését hotelünkben. Hiába tettük mindezt, nem jött senki. Rövid rostokolás után lementünk a recepcióra telefonhívást kezdeményezni. A pult mögött álló néni ekkor közölte hogy azonnali el kell hagynunk a szállást. A koronavírus terjedésének lassítása érdekében szükségállapotot rendeltek el az országban, és holnaptól katonai beavatkozással minimum két hétre lezárják Perut. Azt javasolta még aznap menjünk vissza Limába, mert ez az utolsó esélyünk hogy távolsági buszra szálljunk. Nem sokkal később megjelent egy fickó az utazási ügynökségtől. Elnézést kért és visszaadta a pénzünk. A recepciós néni követte a példáját. Mi pedig megfogadtuk a tanácsot, és gyorsan belegyömöszöltünk mindent a táskánkba. El tuktukoztunk az állomásra, majd vettünk egy buszjegyet Limába.   "Most mi tévők legyünk?" Merült fel bennünk a kérdés a buszállomáson. Akkor még abban az illúzióban éltünk, hogy különböző opciók állnak rendelkezésünkre. ...